contrast1.jpgcontrast2.jpgcontrast3.jpgcontrast4.jpg

 Cikkolvasó

TERMÉSZETES SZAPPAN SZÍNEZŐK

 

Őszi színek kavalkádja- festőnövények és egyéb természetes színezékek a szappankészítésben

 

festőnövények a szappankészítésben

 

Pirospaprika                                                                          Kékfestő- festő csülleng, indigó

Kakaó és kávé, csoki                                                           Annatto- a napfény íze

Kurkuma és fahéj                                                                 A rebarbara

Orvosi szén                                                                            Alkanna (báránypirosító)

Hévízi iszap                                                                            Törökvörös -festőbuzér és vörös szantál

Agyagok, ásványok                                                               Vöröskáposzta

Színes olajok                                                                          Ásványi eredetű pigmentek (oxidok, ultramarinok)

Zöldségek, gyümölcsök                                                      Fás kísérletek (vörös szantál, berzseny, kékfa)

Klorofill (csalán, búzafű, chlorella)                                    Vesszőfutás (aranyvessző)

Gyógynövények                                                                      A kaktusz sztori (kaktuszfüge a szappanban)

A cékla                                                                                    Festő rekettye

A bíbortetű                                                                              Repülő szőnyeg (szíriai rutafű)

A lósóska                                                                                És mégis piros (szíriai rutafű újra)

Egy kis színtan- a természetes színek rendszere        Terrakotta: agyagok a szappankészítésben

Zi Cao: irány Kína!

 

 

Áprily Lajos: Az őszre várj

Nyáron ne járj az erdőn. Őszre várj,

mikor fel nem verik turista-szók,

arany ruhába öltözik a táj

s a magasból megjő a halk pirók.

 

Szél jár feletted, hosszú sóhajú,

bágyadt sugár becézi vén szíved,

s a bronz erdő, a Tizian-hajú,

füledbe súgja: Most vagyok tied.

 

     Gyönyörű vers egy zseniális költő tollából. Megfogadtam a tanácsot, idén szeptemberben többször is felkerestem a környékbeli erdőket, mezőket, nagyokat szippantottam a friss levegőből és egyben megragadtam az alkalmat, hogy hódoljak az ősi gyűjtögető ösztönnek. Került a kosárba vadgesztenye, kökény, galagonya, csipkebogyó, a fejembe pedig új gondolatok, régi tervekből szőtt új szándék. Nem csigázom a kedélyeket: gyűjtögettem. Nem csak erdőn-mezőn és nem csak most szeptemberben, hanem már több, mint egy éve. Gyűjtögettem azokat a növényeket, amelyek természetes színanyagukkal kedvenc házi szappanjaimba varázsolhatják az őszi természet sokezer árnyalatát. Eddig is voltak sikeres (és sikertelen :)) próbálkozásaim, nézzünk azokat, amiket megörökítésre érdemesnek ítéltem…

 

     pirospaprikás szappan„A sarki fűszeres”. Ez volt életem első saját készítésű szappanja- természetesen jó magyar kalocsai paprikával! Az egyik legszebb természetes színezék a maga erős narancs, illetve lazac színével. Kezdőknek ajánlom, a haladó szappanosok meg szerintem mind imádják. Az ember sosem csalódik benne, a pirospaprika mindig hozza a formáját (akarom mondani a színét). Szalagfázisnál kerülhet a masszába, könnyen kezelhető, és a szín elég sokáig megmarad, de sajnos nem örök életű (idővel fakul).

            Színeztem már szappant kakaóval és kávéval. A tapasztalatom nem teljesen pozitív: tarka mintát ne nagyon tervezzünk velük, sajnos szép lassan átszivárognak azokra a területekre is a már kész, szilárd szappanban, ahol az ember nem szeretné őket látni, ráadásul sokszor pecsételnek (kávé). Sebaj, azért szeretjük ezeket is!:) A kakaó helyett én az étcsokoládét ajánlom, az ezzel készült szappanomat ITT nézhetitek meg.

      Nagyon jól használható színezésre a kurkuma és a fahéj- igen érdekes, hogy lúgos közegben mind a kettő vörösödik (alább: fahéj bordója és egy kurkumával színezett friss szappanmassza), de ahogy az anyag PH-ja idővel csökken, ezek a fűszerek is visszanyerik sárga, illetve sötétbarna színüket. Melegen ajánlom őket is kipróbálásra, és nem csupán a színek játékában való gyönyörködés végett, hanem mert gyógyhatással bírnak, fertőtlenítenek.

 

fahéj a szappankészítésben

 

szappankészítés: kurkuma

 

     Feketét a legtöbbször orvosi szénnel szoktunk festeni, bár sokszor kékes a végeredmény, sőt akár kék színt is elérhetünk vele (erről bővebben ITT), de én megemlíteném a hévízi iszapot („Hungarikum”). Fekete, és remek választás az egészségünk szempontjából is!

      Ha már iszap volt, akkor beszéljünk egy cseppet az agyagokról: van rózsaszín (nagy sláger a szappankészítők között), kék (ami inkább szürkészöld), zöld (halványzöld színt ad a szappanban), vörös (téglaszínű)… Erre példa a „Háromagyagos” – kukkantsatok rá! Mindenféle természetes ásványból lehet szappanszínező, akár homokot, vagy színes sókat is bevethetünk („Kér egy csésze Arábiát?”).

aleppói szappan házilag      Természetes színeket hívhatunk elő magukból az alapmasszához felhasznált olajokból is, erre jó példa az aleppói szappan, amely a babérolajtól frissen még gyönyörű almazöld, később (a hosszas érlelés alatt) jellemzően kívülről bebarnul. Az autentikus babéros aleppói szappan éppen erről ismerhető fel:  felvágva belülről zöld. A „Dicsőség és béke” a régi szír receptet követi: babérolajos főzött olívaszappant készítettem. A linkre kattintva megtekinthető a frissen készült darabok színe, bal oldalon pedig a több, mint egy éves szappanok – úgy viselkedtek, ahogy egy rendes aleppóihoz méltó!:)

     Sárgát, narancsszínt érhetünk el vörös pálmaolajjal, répaolajjal vagy buritivel (lásd pl. anyatejes szappan), ha pedig kéket szeretnénk, akkor készíthetünk azulénes szappant a cickafark illóolajával (a kamilla szintén azulénes olaja tapasztalataim szerint zöldesebb). Az enyém azért nem lett kék (lásd ezen a linken), mert az alapmasszám sárgás volt- ezzel el is árultam az egyik legfontosabb dolgot, amire bizonyos színezékeknél oda kell figyelni (a kékes és a pirosas árnyalatoknál): a fehér és színtelen olajok, zsíradékok használata előfeltétel.

            Ne feledkezzünk meg a zöldségekről, gyümölcsökről sem! A leglátványosabb kísérletem a kakiszilvás szappan készítése volt: a növényekben lévő színanyagok a legtöbbször természetes indikátorként színváltozással jelzik a pH alakulását (más a színük savas, és más lúgos közegben). Az eredetileg erős narancssárga kakigyümölcs hirtelen csodás azúrkékké változott, amikor belekevertem a pudingos szappanmasszába, majd fokozatosan visszazöldült, ám a szappan végül étcsoki színű lett- a történet ITT olvasható. Bevált szokás szappanos körökben répát, sütőtököt, narancs- illetve citromhéjat használni, én a sárga- és a görögdinnyét próbáltam ki, mindkettő szép színt hozott, ám elég gyorsan fakultak az ezekből nyert árnyalatok.

      A magas klorofill tartalmú növények (csalán, búzafűlé…) zöldet festenek, ám az ezekből nyert árnyalatoknak is az a nagy hibája, hogy gyorsan elhalványodnak. A szappanosok sokszor használják a spirulina vagy a chlorella algából készült port, amelyek szintén a klorofill erejével színeznek.

      A körömvirág, kamilla sárgát ad, bár nekem Jordániában sikerült igazi narancssárgát elérnem az ottani erős napsütésben gyűjtött körömvirág szirmokkal a kecskevajas szappanomban- mi sem bizonyítja jobban a tételt, amit minden gyógynövényekkel foglalkozó szakember mond: a körömvirágot délben, tűző napon kell gyűjteni, mert akkor a legmagasabb a hatóanyag tartalma. A két körömvirágos szappanom közötti színbeli eltérés jól szemlélteti a nap erejének hatalmas különbségét a két országban...

      Dióhéjba foglalva ezek voltak az alapok (némi egzotikummal és a teljesség igénye nélkül). Most pedig jöjjön a szappanfestés magasiskolája! (Remélem a végén nem a „megbukott” kerül majd a bizonyítványomba… :))

           Nekilátok a kísérleteknek, az eredmények folyamatosan kerülnek fel ebbe a cikkbe, egyik a másik után…

 

1. „Vérbosszú”, avagy a cékla halála

 

 cékla szappan    A kíváncsiság már régóta furdalta az oldalamat. Felvázolnám először a problémakört: szappanban (lúgos közegben) természetes színezékkel szép, erős piros és kék színt előállítani rendkívül nehéz (egyesek szerint majdnem lehetetlen). A növényekben található színanyagokról, mint természetes indikátorokról már beszéltem, ráadásul az erős lúgoldat sokszor (főként ha nem figyelünk eléggé) megégetheti, amit beleteszünk. Több kémiai témájú cikkben olvastam eddig, hogy egyedül a cékla (néhány társával) tartalmazza azt a vöröset, ami magas PH-nál is megmarad. Szappanos oldalakon láthatóak is néhol csodás színű „céklás” szappanok, hát persze, hogy ki kell ezt is próbálni... A cékla azonban úgy tűnik, nem tanult kémiát az iskolában, és szappankészítőkkel sem ápol szorosabb ismeretséget, mert sehogy sem akart piros lenni. A céklalé a lúgoldatban esélytelen volt, de szalagfázisnál is csúnya sárgás zöld lett a színe- szerencsére csak egy kis mintán próbáltam ki, nem tettem vele tönkre a szappant. Bosszúból elővettem a kozmetikai színezékeket, és nesze neked természetesség! Egyszerű design munka lett az előkészített masszából…

     „Mégsem adhatom fel ilyen könnyen!”- villant át az agyamon, és előkaptam egy másfél éves, közel fehér színű natúr szappantömböcskét. Lereszeltem, újraolvasztottam és úgy kevertem hozzá a céklámat. „Ennél már nem tudok alacsonyabb PH-t produkálni Őkelmének!”- gondoltam magamban, de nem. A cékla nem értékelte az igyekezetemet, és még így is bezöldült. Nnna. Megérdemelte a designos vérbosszút.

     Tanulság: azok, akik élénk piros színeket érnek el céklával, sokszor azt állítják, hogy céklaport használtak. Ám mivel a cékla a fentiek tanúsága szerint szappanban NEM PIROS (a fotón az a csúnya darab a céklás), ezért megkérdőjelezhető, hogy a webáruházak által árusított rikító színű por valóban teljesen természetes-e… Ha meg nem, akkor minek- lehet kapni gyönyörű szappanszínezőket, ha valaki olyat akar.

 

     Utólagos megjegyzés: az alábbi linken olvasható kísérlet mutatja, hogy a céklapor sem marad vörös a szappanban (beet root)... szóval, ha valaki mégis ezt mondja, most már nem fogjuk elhinni...

http://www.lovinsoap.com/2011/07/color-soap-naturally-testing-herbs-and-spices-for-ph-stability/

 

     Utólagos megjegyzés 2: szintén betanin tartalmú (mint a cékla) a bougainvillea, a szappanban kellemes sárga színe lesz- ezt ITT láthatjátok!

 

2. „Árribááá!”- a tetves szappanok meséje…

 

szappanok színezése bíbortetűvel    Ismét egy mítoszból indulunk ki: a bíbortetű piros színt eredményez a szappanban- amint a második képen látható, nem. Senki ne reménykedjen, ezzel sem fogunk tudni természetes tűzvörös színt varázsolni, sajnos… Ki kellett próbálnom. Amikor elkevertem a bíbortetű port egy csepp glicerinben (egyébként ez a helyes technika ezeknek a porított kivonatoknak a szappanba kerülésénél, de a fehérítéshez használt titán-dioxidnál is jó, ha így járunk el…), akkor még meg voltam győződve, hogy erős vöröset fogok kapni. Amikor a szappanmasszához kevertem, egy gyönyörű püspöklila színt eredményezett, hmmm…. ezzel is meg lettem volna elégedve éppen! A fotón bal oldalon ez a szín látható, bár a fényképezőgépem pirosat (majdnem pirosat) mutat, a valóságban tényleg lila volt, egy sokkal szebb szín, mint itt a képen. Felvágás után azonban rohamos gyorsasággal kezdett fakulni, azt hittem, hogy teljesen elveszti a szappan a színét. Végül nem így történt, de alaposan meg kellett nyírnom az érés első fázisában a külső részeken megjelenő halovány piszkos rózsaszín részeket, hogy szebb összképet kapjak: a végeredmény egy kellemes lila… Szép ez is, bár ilyet festőnövénnyel is el lehet érni (na jó, majd még meglátjuk…), ráadásul azt olvastam, hogy sokan allergiás tüneteket mutatnak a bíbortetűvel készült termékekkel szemben. Igen, igen! Termékek, mindenki jól hallotta, s ha kifujjogtuk magunkat, akkor pillantsunk rá a következő matematikai képletre:

 

 bíbortetű = kármin = E120 piros ételfesték

 

... avagy sosem tudhatod, hogy mit etetnek meg veled!

 

     Viccet félig-meddig félretéve: ez a kedves kis állat egyébként a mexikói fügekaktuszon tenyészik, onnan gyűjtik be a nőstény példányokat. Nagy munka lehet szétválogatni, becsüljük meg, amit kapunk!:) S miután végeredményben megsajnáltam a kis jótevő kártevőt, gondoltam visszahelyezem természetes közegébe, s a szappanmasszához kevertem egy adag fügekaktusz olajat is. Így lett a jótevőből jót evő… na jó. Asszem ennek a posztnak befellegzett! Árribááá!

 

PS: ha értelmesebb mondatokat szeretnél olvasni kaktuszos szappan témában, akkor nézd meg a „Sámán” című bejegyzést…

 

3. Csakazértispiros szappan

 

természetes piros házi szappan     Természetes színek… Ugye ez már hasonlít a vöröshöz? Kicsit sötétebb lett, mint szerettem volna, sajnos érés során még tovább mélyült az árnyalat, de a képen látható szín szerintem gyönyörű. A szappan egy többször megismételt kísérlet végeredménye, melyet a kedvenc festőnövényemmel, a lósóskával végeztem. Született már szappan a növény macerátumával (ITT), akkor a szappanba kerülő folyékony olaj teljes mennyiségét ez tette ki. A szín akkor is csodálatos volt, bár remény szerint annál a szappannál is pirosasabb árnyalatot szerettem volna elérni.

      Amiért még szenzációs választás lehet ez a növény, az az, hogy két legyet ütünk egy csapásra, hiszen színezőként tartós és szép színt, egyedi arculatot tervezhetünk vele a szappanunkhoz, ugyanakkor egy, a népi gyógyászatban éppen bőrbajok kezeléséhez használt gyógynövényről van szó! Legyen szó bármilyen kiütésről, vagy akár égési sérülésről, de fertőzésekhez (rühatka, tetvek) is kiváló, régebben egyes helyeken a gyökeréből kenőcsöt is készítettek ilyen esetekben. Vértisztító és összehúzó hatása miatt belsőleg is alkalmazták, vérzéscsillapítóként, epebajoknál, sárgaság esetén is megállja a helyét, gyógyír a skorbutra. A gyökérben lévő rumicin rendszeres fogyasztása gyógyítja a májat és a megtisztulás eredményeképpen a különböző krónikus bőrbetegségekre jótékonyan hat ebben a formában is.

      A most készült szappanokban extra olajként (superfat) tettem a már pudingosodó szappanmasszához a lósóska gyökeréből készített kivonatot, először kb. 10 %-ban (az alapmasszánál levontam a folyékony olajok mennyiségéből, tehát kevesebb zsíradékkal dolgoztam, nehogy túl sok legyen az elszappanosítatlan olaj végeredményben), gyönyörű rózsaszín lett a végeredmény, íme:

 

 háziszappan színezése lósóskával

 

     Persze a rózsaszín még nem piros, a dolog jelentősége csupán abban áll, hogy találtam egy olyan növényi festékanyagot, ami valódi piros létére nem vált színt lúgos közegben (a karotinoidokból származó sárga és narancs árnyalatok, mint pl. a paprika színanyaga a kapszantin és a kapszorubin nem pirosak, hanem sárga színek, legyenek bármennyire erősek és sötétek). Tehát az örömöm egyelőre tudományos jellegű volt, mert piros és növényi eredetű, ám egyszerű rózsaszínt festhetünk a szappanunkba agyaggal is...

 szappankészítés lósóskával      Következő lépésben jöhetett a lósóska macerátum mennyiségének a növelése a masszában, illetve az egyéb természetes színezékekkel való kombinálás, játék! A teljes sorozat: a legvilágosabb „ebihalas” szappan volt a fentiekben felvázolt alap, majd arra gondoltam, hogy megnövelem 15 %-ra a színezőmet, a felületén pedig kipróbálom, hogy hogyan reagál a gyakran használt festőbuzér porra, hiszen ezzel is pirosas árnyalatokat lehet festeni természetes módon. Talán a képen nem látszik olyan jól, de a lósóska + festőbuzér páros lilát adott, tehát nem erősítette fel a lósóska vöröses árnyalatát a másik festőnövény. Ám tapasztalatnak ez sem rossz! Végül a 25 % lósóska macerátum következett, ám nem voltam elég türelmes (a szappanmassza lassan pirosodik be teljesen, bekeverve eleinte barackvirágba hajló drapp), és gondoltam megtoldom egy csepp vörös agyaggal, biztos, ami biztos. A vörös agyag színe sem ad önmagában kielégítő piros végeredményt (persze ez is változékony, mindig az adott szállítmánytól függ), ami nekem itthon van, az barnás / téglaszínű. A szappanom árnyalata végül túl sötét lett, de a két természetes színező gyönyörű együtt, úgy gondolom, hogy ez egy jó iránya a színkeverésnek.

      Negyedik adagot még nem csináltam, de azt hiszem, hogy a jelenleg rendelkezésemre álló anyagaimmal a 15 % lósóska + csepp (!!!) vörösagyagra szavaznék… Természetesen két egyforma kísérlet nincs, mert rendkívül sok tényező játszik közre: a kialakuló szín függ a felhasznált lósóska fajtól (hazánkban is több faja él, van, amelyikben több, van, amelyikben kevesebb a vörös festék), a belőle készített olaj erősségétől, az alapszappan színétől (ha pirosat szeretnél, akkor fehér vagy színtelen bázisolajokat használj!) és ennél a növénynél még az is szerepet játszik, hogy mennyire és hogyan gélesedik a szappantömb (a belső részeken általában jobban dominál a sárgás árnyalat), tehát végeredményben még az is számít, hogy milyen szappanöntő formát használ az ember. Csupa móka, kacagás! :):):)

 

4.  Egy kis színtan- a természetes színek rendszere

 

festőnövények szappanban     Ahhoz, hogy valaki profi szinten űzze a növényekkel (természetes anyagokkal) történő festés művészetét (legyen szó textilfestésről vagy szappanról), nem árt, ha alaposan belemélyed a dolog tudományos vizsgálatába is, hiszen egy rendkívül összetett kérdésről van szó. Igyekeztem készíteni egy rövid összefoglalót a témában, ahol áttekinthetjük a természetben előforduló színekért felelős vegyületeket néhány jellemző tulajdonságukkal és iskolapéldákkal szemléltetve. Az adatok alapjául „olvasmány élményeim” szolgáltak, az esetleges hibákért elnézést, a rendszerteremtés a káoszban sosem kockázatmentes… :)

 

 

 

POLIÉNEK (KAROTINOIDOK)

     A poliének a természetben gyakori szín- és illatanyagok, két csoportra bonthatók: a terpenoidok ízekért, míg a karotinoidok színekért felelnek. Általában sárga, narancs vagy vöröses színeket adó vegyületek, melyek fényben lassan bomlanak, oxidálódnak, ennek eredményeképpen színtelen származékok keletkeznek. Kivétel nélkül olajban oldható anyagokról van szó. A szappankészítésben nagyon jól lehet velük színezni, bőrápoló tulajdonságuk is remek (öregedésgátlás… stb.), ám a színek fakulására (néhány kivétellel, pl. tojás) számítanunk kell!

 

Összefoglaló táblázatuk:

 

 
példák
karotin

sárgarépa (ß-karotin)

likopin

 paradicsom, görögdinnye

xantofillok (oxigéntartalmú karotinoidok)

tojás sárgája (xantofill vagy lutein)

citrusfélék (kriptoxantin)

kukorica (zeaxantin)

pirospaprika (kapszantin és kapszorubin)

anatto (bixin)

sáfrány (krocetin)

csipkebogyó (rubixantin)



Tojás (lutein) a szappanban ("zabos tojás" szappan:)):

 

zabkorpás tojás szappan

 

KINONOK

      Szintén érdemes velük kísérletezni, mert szép színeket érhetünk el, bár sok közülük némi rutint, tapasztalatot igényel (alkanna, buzér, rebarbara…). Redukált formáik polifenolok, amelyek pl. a sérült / felvágott gyümölcsök ún. polifenolos barnulásáért felelősek. A kurkumában található kurkumin is egyfajta polifenol. Lúg hatására ez a szín vörösessé válik, ám a PH csökkenésekor az ezzel színezett szappanunk jellegzetes mustárszínt nyer. „Híres” kinonok továbbá: bíbortetű (kármin), orbáncfű (vörös hipericin), áfonya (arbutin), la pacho (lapachol sárga), zöld dió héj (juglon), bogyós termések (embelin), henna (lawson- érdekesség, hogy 100 %-ban elnyeli az UV sugarakat!), alkanna (alkannin). A kinonok speciális csoportját képezik az antrakinonok, melyekből származó színanyagokat főként gombákban és rovarokban találhatunk meg. Az antrakinonok közül az alizarin (piros) főként a festőbuzérban és a rebarbarában, illetve néhány más növény gyökerében is megtalálható (lósóska, közönséges galaj, szagos müge). A krizofánsav narancssárga, ennek legjelentősebb forrása szintén a rebarbara gyökere- vízben oldhatatlan, azonban lúgokban sötétvörös színnel oldódik. Bőrgombaölő hatású!

                                                                                      

PIRÁNOK (FŐKÉNT FLAVONOIDOK)

     Színtelen (burgonya, hagyma…), sárga, narancs, vörös, ibolya és kék színeket adnak, igen elterjedtek a növényvilágban. A legtöbb piros és kék színért az ebbe a csoportba tartozó antociánok felelnek, vízoldékonyak, szerkezetük a hidroxilcsoportok számának növekedésével a narancsvörös-piros árnyalattól az ibolyáskék felé tolódik el (kinoidális szerkezet). Így lehet az, hogy sok növény, amely ezt a színanyagot tartalmazza természetes indikátorként viselkedik, azaz színváltozással jelzi a PH növekedését. (Érdekes például, hogy ugyanaz a vegyület a felelős a rózsa vörös színéért és a búzavirág kékjéért!) Sajnos a végeredmény általában nem ad szép színt, ezért ezekkel nem szerencsés színezni a szappanunkat, más flavonoidokkal és a kroménekkel viszont próbálkozhatunk.

 

Összefoglaló táblázatuk:

 

 
példák
flavonoidok

antoxantinok (sárgák): flavonolok és flavonok

flavonolok: alma (kvercetin), tea (kempferol)

flavonok: kamilla (apigenin), pitypang (luteolin)

antocianidinek (antociánok) (vörös,kék):

rózsa / cseresznye / mályva / búzavirág (cianidin), muskátli (pelargonidin), vörösbor (delfinidin), ibolya (mirtillin)

auronok és kalkonok (sárgák)

kromének

festő kékfa (hematoxylin)

berzseny (brazilin)

kamala (rottlerin)

vörös szantál (szantalin)

 

PIRROLOK

     Sárga, vörös, zöld és kék színek hordozói. Ide tartozik a vér hemoglobinja, az izomszövet színét adó mioglobin, az epe színanyaga (biliverdin) és a zöld növények, algák színét adó klorofill. Utóbbi elég instabil, fényre bomló anyag. A zöld színért a klorofill-a és a klorofill-b kombinációja felel, a kettő közül a klorofill-a jól használható szappanszínezéshez (pl. színezés búzafűvel). Arra kell ügyelni, hogy lehetőleg olajos kivonatban adjuk a ’színt’ a masszához, mert a klorofill nem oldódik vízben, így az óvatlan szappankészítőnek könnyen barna vagy sárga lesz az alkotása a hőn óhajtott zöld helyett. A barnaalgában a klorofill-c, a vörösalgában pedig a klorofill-d felel a színért.

 

INDOLOK

     Érdekes csoporthoz érkeztünk, hiszen ide tatroznak a következők: indigó, cékla, illetve a melaninok, amelyek az állatok szőrének, tollának, a szemnek, a bőrnek barna vagy fekete színt adó vegyületei. Utóbbiakról itt nem célom többet írni, számunkra most az első két képviselő sokkal érdekesebb. A betanin felel a cékla mélyvörös színéért, kémiailag a betalainokhoz sorolható (piros és sárga színek). A betalainok az antociánvegyületekkel mutatnak hasonló színező hatást.

    Az indigó különlegessége, hogy ún. oldhatatlan csávaszínezék (egyébként az antrakinonok is ilyenek). Ennek jelentése, hogy először létre kell hozni a vegyület oldható leuko formáját (redukció), ezzel tudunk színezni, majd a színt elő kell hívni úgy, hogy levegővel vagy oxidálószerrel kell érintkeznie a színezett anyagunknak, hogy a pigment kicsapódjon. Ennek gyakorlati menetéről részletesebben a „Kékfestő” résznél fogok írni. Ha szappanunk esetében nem az iparilag előállított indigó port, hanem magát a zöld növényt szeretnénk használni egy erős kék szín eléréséhez, akkor bizony nehéz dolgunk van, és ugyanez vonatkozik minden olyan zöld növényre, amely ezt a színezéket tartalmazza (festő csülleng, japán indigó, okinawai indigó). Kék pigmentként is találkozhatunk azonban vele pl. a Bulnesia sarmientoi fa olajában, a Lactarius indigo nevű gombában és néhány gerinctelen élőlényben, illetve az indigó egy változata felelős a bíborcsiga (a híres antik bíbor) színéért is.

 

TANNINOK

     Ezek a vegyületek felelnek színért (sárga, barna) és ízért (csersav) egyaránt, illetve szerepük van még az enzimes barnulás folyamatában. Rengeteg van belőlük a tölgy barkájában, cserszömörcében, a kakiszilvában…

 

EGYÉB

     Izokinolin festékek (alkaloidok) találhatók pl. a vérehulló fecskefűben vagy az amerikai vérgyökérben (Sanguinaria canadensis). Különleges még az egyes zúzmófajokban található orcein (Rocella tinctoria).

 

5. "Kékfestő"- szappan színezés indigóval és festő csüllenggel

 

festő csülleng és indigó szappanban     Történelmi pillanathoz érkeztünk. Kislány koromban néptáncoltam egy ideig, sosem felejtem el, hogy mennyire irigy voltam a barátnőmre, aki egyszer kapott egy álomszép kékfestő szoknyát. Gyönyörűen pörgött a szoknyája, s ahogy fellibbent, belülről piros volt a széle. Csodás látvány volt! Sajnos nekem nem jutott ki ebből a jóból, de most… elkészült az én kékfestőm is! Csak épp szappanmasszából… Klasszikus darabhoz klasszikus illatot kell választani, olyat, ami magyar vonatkozású is: természetesen levendula. S a kékfestőink két hagyományos festőnövénye, a festő csülleng és az indigó adja a szappanok türkízes és lilás árnyalatait.

     Igen, történelmi pillanathoz érkeztünk, mert a kékfestésről fogunk beszélni, a kékfestésről a szövetek és a szappanok világában. Mert ez nem ám akármi! A növényi alapú festékek között az indikánt (indoxil-glükozidot) tartalmazó növényekből csak nagy tapasztalattal lehet azokat az igazi szép kék színeket előcsalogatni, melyeket az egykori népviseleteken láthatunk. Hát még, ha szappanban szeretnénk ezeket elérni…! Az általában szintetikusan, iparilag előállított és a kereskedelemben kapható indigó porral már igen egyszerűen festhetünk kékre szappant, de mi van akkor, ha a valódi növényből szeretnénk kiindulni? Sokan írnak arról, hogy a kínai orvoslás az indigót bőrbetegségek (főként pszoriázis) kezelésére használja, az indigó porral színezett szappanoknál gyakran hivatkoznak a készítők erre, sőt olyat is láttam, hogy krémbe keverte valaki. A helyzet az, hogy az indigó por legfeljebb „pandorai üzemmódban” nevezhető bőrápolószernek, ilyen megfontolásból inkább a hajfestéshez használt zöld indigó növényt kellene kipróbálni. Azt is meg kell jegyezni, hogy ez egy rendkívül erős festék, sok helyen olvastam, hogy szappanban könnyen előfordulhat, hogy fog, pecsétel. Egy hónap múlva táncba viszem az én kékfestőmet, remélem, hogy a fürdőkádból nem a saját avatáromként szállok majd ki… :):):) … de ha igen, akkor csatolom a fotót! Egyszer élünk!:)

     A mesét folytatva, nekem is lehet szerencsém, ugyanis az általam használt indigó- bár az Indigofera tinctoria növény őshazája India - a latin-amerikai El Salvadorból vásároltam fair trade termékként. Jól jártam, mert sikerült valódi növényből kivont pigmenthez jutnom, ugyanis a piaci forgalomban lévő por túlnyomó része, mint fentebb írtam, vegyipari termék, sosem látott növényt életében. A szintetikus indigó gyártása már 1897-ben elindult Németországban, alapanyaga a rákkeltő naftalin volt, illetve a későbbiekben a szintén rákkeltő anilin, de a gyártásban szerepet kap például a formaldehid és a hidrogén-cianid is. Nem épp egészséges, ráadásul óriási környezeti terhet jelent, hiszen több, mint 20 millió kilógrammot állítanak elő belőle éves szinten! Nem is tudom, hogy hogyan hihettem el eddig, hogy ez kizárólag természetes anyag lehet, most, hogy jobban belegondolok, nincs annyi indigócserje a Föld hátán, mint amennyi indigóval színezett farmert az emberiség manapság felhúz a hátsó fartájára… Egyébként őt hívja az élelmiszeriparunk E132 ételfestéknek is.

     Visszatérve az általam használt indigóhoz: amint látható a képen a színe nem az az erős sötétkék lett, amit megszokhattunk, hanem lilás. Ennek oka lehet, hogy valódi növényből nyert pigment, ugyanis tudományos vizsgálatok szerint színtanilag a valódi indigó tartalmaz kevés sárga és piros színkomponenst, a szín így a kék és az ibolya tartomány közé esik, ebben tér el lényegesen a szintetikus változattól. Erre utalnak az eredeti magyar elnevezések is: indigó kék (indiai kék, indi) vagy indigó lila. Természetes eredetű pigment esetén a szín mélyülésével a piros komponens aránya nő a színben, tehát egyre lilásabbá válik az árnyalat. Második feltételezésem szerint az eltérés adódhatott volna abból is, hogy nem az Indigofera tinctoria, hanem az amerikai kontinensen sokkal gyakoribb Indigofera suffructicosa növényből készült a színezőm (de nem így van, ennek aztán utánanéztem)- ugyanis az általános tévhittel szemben az indigó elnevezés nem növényfajra vonatkozik, az indigó egy szín, melyet többféle növény festhet. Magába az Indigofera nemzetségbe is mintegy 700 faj tartozik, ezen felül Európában kékfestésre az európai indigót, azaz a festő csüllenget (Isatis tinctoria) használták egykoron, a szintén híres japán kékfestő mesterek pedig az okinawai indigóból (Strobilanthes cusia) vagy a japán indigóból, más néven festő keserűfűből (Polygonum tinctorum) nyerték ki az értékes festékanyagot, utóbbit a közép-és dél-amerikai indiánok is ismerték. Mindegyik növény az indigó vegyület előanyagát tartalmazza, a legtöbb az okinawai indigóban van belőle, a legkevesebb a csüllengben. A leginkább a japánok ragaszkodnak a hagyományaikhoz, ők a mai napig növénnyel dolgoznak, míg itthon a kékfestő műhelyek nagy részében már az intradén RS színezék dívik… alig-alig akad már igazi kékfestő mester! A harmadik feltételezésem az egyszerű klimatikus / termőhelybeli eltérésből adódó színkülönbség lenne, bár ezt kevésbé tartom jó magyarázatnak. Viszont egy olyan termőhelyről vásároltam, ahol az indigócserje még műtrágyázásra sem szorul a vulkáni talaj miatt, mert azt is érdemes tudni ezekről a növényekről, hogy rendkívül nitrogénigényesek, ahhoz például, hogy megfelelő minőségű festő csüllenget tudjunk termeszteni a kertünkben (a magja kapható, kétéves növény, festéshez az első éves leveleit használják- csak frissen lehet vele dolgozni, sem szárítva, sem fagyasztva nem jó!), táplálékkiegészítésre szorul a növénykénk (a legjobb egyébként a baromfitrágya e célból). Invazív növényfaj (könnyen elszaporodik), a termőtalajt pedig teljesen kimeríti („csüllengvész”), ezért sok helyen tiltják is termesztését (USA). Hazánkban azonban a termesztésből kivadult példányai védettek.

     Mind az indigócserjét, mind a festő csüllenget többezer éve használja az emberiség. Ugyan az indigót mindenki indiainak tartja (India volt az indigó-festés legnagyobb központja a régi világban), ám ezt a festékanyagot valójában minden kontinensen ismerték és használták -még a szaharai tuaregek viselete is ezzel van színezve! Az arabok már a görög-római időkben kereskedtek vele, s mivel ők Indiából szállították, ezért ragadt rá a görög indikón elnevezés, melyet a rómaiak latinosítottak (indicum). A csülleng eredeti élőhelye a Földközi-tenger vidéke, Törökország és a Közel-Kelet, innen hódította meg festőnövényként Európát. Már a kőkorszak óta használják, azaz mintegy 10 000 éve! Spenótszerű levelei és szép sárga virágai vannak. Magyarul régebben hívták kékfonál festékének, festőfűnek vagy honi indigónak is, nagyon sokáig kizárólag ezzel a növénnyel tudtak szép kéket elérni a kelme- és fonálfestők a régi Európában. A csülleng termesztés komoly iparággá fejlődött főként a franciáknál és a németeknél, feldolgozása ún. csüllengmalmokban történt. A jóval több festékanyagot tartalmazó indigót már a XII. században importálták ugyan Indiából, ám ekkoriban még a borsos ár miatt csak festőművészek dolgoztak vele. Nagyobb mennyiségben a XVI. századtól érkezett a kontinensre (Vasco da Gama a XV. században fedezte fel India felé a tengeri utat), ám a csüllengtermesztők nyomására a francia és a német kormány korlátozta a behozatalát és a felhasználását még jó ideig. Végül győztek a kereskedők (így van ez már régtől fogva :)), a jobb minőségű indigó a XVII. században teljesen kiszorította a piacról európai társát (bár eleinte a csülleng még szerepet kapott az indigó erjesztési folyamatában).

     Az ún. csávaszínezékek használata a növényi festés legnehezebb ága, hiszen ilyenkor magában a növényben nem közvetlenül a festékanyagot találjuk meg. Kémiailag a növényben lévő indikán hidrolízissel ß-D-glükózra és indoxilra bomlik, a levegő oxigénjével kapcsolatba kerülve ez utóbbi alakul át a kék indigóvá (C16H10N2O2). Az indigócserje leveleivel (pl. a hajfestéshez használt indigó porral) zöldre tudunk festeni. A kékfestőknél a leveleket vízben áztatják mindenféle egyéb segédanyaggal, majd a megfelelő idő elérkeztével ebbe áztatják a szövetet. A fürdőből kiemelve a kezdeti sárga zöldre, majd kékre vált, tehát a szín már magán a megfestett anyagon fejlődik ki (a rögzítőszerek fontosak a tartós szín eléréséhez, a népi festészetben a timsó, a rézgálic és a vasgálic töltötte be ezt a szerepet). Az eljárás nagy szakértelmet igényel. Az indigó por előállításánál a fermentált levelekből kicsapódó színanyagot lúggal keverik, a pasztát kiszárítják, majd porítják (amennyiben nem szintetikus termékről van szó). Az indigó (indigó por) vízben egyáltalán nem oldódik, oldatba viteléhez lúgos közegre van szükség- ez nekünk, szappankészítőknek kifejezetten kedvező. Hivatalosan közvetlenül a lúgoldatunkhoz kell hozzákeverni (próbáltam-eleinte zöldes, majd kékké válik az eredmény, lilás árnyalatot így nem fedeztem fel benne- az így készült levendulás szappanok ITT láthatók).

szappankészítés: festő csülleng     A csüllenggel, bár azt is porított formában vásároltam, nem sikerült valódi kék színt festenem a szappanomban. Egy kísérletben zöldes szürke lett (lásd a mellékelt képet), majd a „Kékfestő” fantázianevű fenti szappanban már némileg kékes árnyalatot kaptam (a szappanokon a középső folt készült csüllengporral). Ennek kapcsán kezdtem többet olvasgatni a csávaszínezékekről (előhívásos festékekről). A régi csüllengmalmokban ún. csüllengkomposztot készítettek, a leveleket masszává őrölték, a folyadékot lecsapolták, majd a növényből labdákat formáztak, melyeket egy hónap alatt kiszárítottak- ez idő alatt zajlott az erjedés első fázisa. Ezután ismét megőrölték és belocsolták az anyagot, másodszor is fermentálták, majd porítva került forgalomba. Ma a kereskedelemben kapható csüllengpor frissen kicsapatott és szárított, tehát nem az ősi csüllengkomposztból állítják elő, így használat előtt erjeszteni kell. A világban sokféleképpen készítették a különböző erjesztéses csávákat, sokféle indigó (értsd ez alatt a csüllenget és egyéb kékfestő növényeket is) recept létezik, de a lényeg, hogy a növényben található előanyagot fenol jellegű alkáliákban vízben oldhatóvá alakítják: ennek nem színes oldata a csáva, ebbe mártják a színezendő anyagot, majd a levegő oxigénje a szálakon eloszlatott vegyületet ismét vízben oldhatatlanná változtatja, így jön létre a varázslat. A csülleng nem csak az indikán nevű előanyagot tartalmazza, hanem még másik hármat, az izatán A, B és C-t, némileg más, mint az indigócserje, lényegesen érzékenyebb anyag. Mivel azonban enzimatikus és bakteriális folyamatok egyszerre játszanak szerepet a kék szín létrejöttében, s mivel az enzimatikus részfolyamatok akkor is lezajlanak, ha nem erjesztjük meg a növényt, így szerencsés esetben elérhetünk csüllenggel is egyfajta szép türkíz színt, akkor is, ha szimplán hozzákeverjük a szappanmasszánkhoz, sajnos ebben a formában a dolog eléggé véletlenszerű.

     Mivel a témában érdemleges „szappanos szakirodalom” nem létezik, ezért akinek kísérletezni támad kedve, annak a kékfestő mesterek útján érdemes elindulnia. A csáva elkészítésére többféle módszer adódhat. Voltak mesterek, akik a növényt emberi vizeletbe (redukálószer) áztatták, így jött létre az indigó fehérnek is nevezett, vízben oldható indoxil. Szerintem ez jó módszer lehet, a vizelet nagyon jó bőrápoló hatású, erről már sokat írtam…:):):) … na jó, tudom, tudom. Lássunk egy másik receptet! A fermentáció folyamata létrejöhet hamulúgban is- ez már egy szappanosnak jobban tetsző verzió, maradjunk ennél. Egy angliai hölgy (Teresinha: http://www.woad.org.uk/html/woad_balls.html ) természetes, erjesztéses csüllengcsávájának a receptje a következő:

 

35 g csüllengpor

17 g festőbuzér őrlemény

17 g búzakorpa (a redukáló baktériumok tápanyagforrása)

100 g hamuzsír

 

A csáva közepes melegben 1-2 hét alatt készül el!

 

     Egy öt literes lábasban 1 liter felmelegített vízben oldunk festőbuzér port, egy napig meleg helyen tartjuk. Hozzáöntjük a hamulúgot (hamuzsír + víz), a pH=12.  A korpát 1 órán át meleg vízben ártatjuk, majd a csüllengporral együtt a csávához adjuk, meleg vízzel teljesen feltöltjük az edényt. Jól lezárjuk (ennél a fázisnál fontos az oxigénmentes környezet) majd meleg vizes fürdőbe állítjuk, a hőmérsékletet 35 – 40 fok körül kell tartani. A csávát így kb. 2 hétig kell erjeszteni időnként megkeverve úgy, hogy lehetőleg ne kapjon túl sok levegőt. A pH-t mérni kell, kb. a 4. napon, ha 10 körüli és már kezd megjelenni a szín, akkor a rohadás megakadályozása végett lehet az oldathoz kevés oltott meszet tenni. Akkor van kész, amikor a tetején bronzos, buborékos virág (hab) jelenik meg, ezt le kell kanalazni. A gyapjút kb. 40 fokos vízbe előzőleg beáztatva, majd jól kinyomkodva egy éjszakára a csávában áztatják, majd levegőztetik 15 percig. Először barna, majd fokozatosan bekékül. Sötét árnyalatnál többször kell áztatni az anyagot. Végül min. 2 napig levegőn kell hagyni, majd jól kiöblíteni. Színezések közt min. 5 napot pihennie kell az oldatnak (arányosan mindig kiegészítve csüllengporral és a hozzávaló további adalékokkal. Voltak olyan indigó csávák, amelyeket folyamatosan 100 évig is használtak!!!)…

     Tehát ennek megfelelően lehet egy kísérletet tenni arányosan jóval kevesebb anyaggal és csupán kevés hamulúggal kikeverve a csüllengport, jól lezárva egy időre, amit aztán hozzáönthetünk a szappanmasszánkhoz- figyelve arra, hogy az elszappanosításnál kevesebb lúgot (NaOH) használjunk (magasabb SF aránnyal dolgozzunk), illetve kevesebb vizet. A csülleng hőérzékeny! Ezzel is számolnunk kell! Nem tudom egyelőre, hogy működik-e, de fogok vele egy kísérletet tenni.

     Egy másik kísérlet lehet a sokkal egyszerűbb macerátum készítés, hiszen már színeztem sikeresen szappant csávaszínezékkel, ilyen a lósóska pirosas színanyaga is, ahol szépen megfigyelhető volt, ahogy a hosszas olajban történő (levegőmentes) áztatás alatt felszabadul belőle a szépséges vörös színanyag. A lósóskánál is számít a gélesedés, azaz a szín akkor hívható elő szépen, ha a szappanmasszánk nem, vagy kevéssé gélesedik- szintén hőérzékeny.

     A japánok a csávához szakét, oltott meszet és hamulúgot adagolnak, illetve szintén búzakorpát. Ez is bizonyítja, hogy ha valaki kékfestésre adja a fejét, jobb, ha a keze ügyébe készíti a butykost, ha másért nem, hogy az esetleges kudarcokat könnyű szívvel viselje! :):):)

     Mindenkinek jó kísérletezgetést, örülnék, ha azok, akik valamilyen tapasztalattal rendelkeznek e téren, azt a cikk alatt megosztanák másokkal!

 

Forrás:

Horváth Hanga: A magyar és japán természetes kékfestésről

 

6. Annatto- a napfény íze

 

Annatto szappan     Mert fűszernövény, s mert nincs szebb napsárga szappanszínezék! Vagyis lehet, hogy van, de nálam az még nem járt… :) Éppen azóta érlelgettem ennek a nyár melegét idéző szappannak a gondolatát, amióta olaj alá került egy jó adag vörös annatto mag. Ez a fűszer az amerikai kontinens trópusi területein honos orleánfa (Bixa orellana) termése, íze a mi pirospaprikánkéhoz hasonló. A hazai webáruházakban általában magőrleményként lehet hozzájutni, ám véleményem szerint a legszebb színt szappanban az egész magokból készített macerátummal lehet elérni. A közép-és dél-amerikai indiánok testfestéshez és rúzsként használták, innen a „rúzsfa” elnevezés. Azonban nem csupán kozmetikai célokat szolgált, az amerikai őslakosok fogyasztották például gyomorégés ellen, külsőleg pedig napfényvédőként és napégésre, rovarriasztásra használták, hittek benne, hogy a növény távol tartja a gonoszt. Ez volt az ősi aztékok tintája a 16. századi kéziratokban, tőlük származik az achiote (achiotl) név, a növényt még ma is így hívják például a karibi-térségben. Indiában a férjes asszonyok a homlokukat festik be a haj vonala mellett vele, jelezvén, hogy már nem szabadok, a Fülöp-szigeteken pedig a tradícionális ételek jellegzetes fűszere. S ha már így kapcsolatba hoztam a pirospaprikával, akkor miért is ne díszíteném a szappant egy kis paprikás mintával? Magyar és indián „paprika” kéz a kézben… Még mielőtt folytatnám, szeretném megmutatni a belőle készített olajat is, kár kihagyni a látványát:

 

 annatto macerátum

 

     A http://www.webmd.com adatai tartalmaznak még hasznos információkat az annatto gyógyhatásairól, felhasználási lehetőségeiről. Ilyen például, hogy jótékony cukorbetegségben szenvedők számára (most természetesen nem a szappanról beszélek), lázas betegeknek (malária) is adható, hatékonyan méregtelenít, segítség lehet hepatitisz esetén. Ami viszont szappanban is érdekes lehet, az az, hogy kezeltek vele hüvelyi fertőzéseket is, tehát intim tisztálkodószer készítésénél is szóba jöhet… Olvasgatás során szembe találtam magam annattóból készült étrendkiegészítővel is, melyet egyesek a szív-és érrendszer egészségéért szednek- az annatto ugyanis az E-vitamin természetben előforduló biológiailag legaktívabb formáját, a delta-tokotrienolokat tartalmazza, legalábbis így szólt a vitaminkészítmény ismertető. Amennyiben így van, akkor egy igen erős, természetes antioxidánsról van szó, amelyet nem csak a bőrünk hálál majd meg (remélem nem csak testfestésre lesz a szappan alkalmas, de ha igen, akkor eljárjuk itthon a Naptáncot :)), hanem valószínűleg a szappanunk is (kevésbé lesz hajlamos az avasodásra). Végül egy utolsó kép- ha már a napfény íze, akkor mi sem stílusosabb ennél a gyönyörű, művészi öntőformánál:

 

 annatto- a napfény íze

 

 PS: természetesen erős, citrusos illatot kapott!:)

 

7. Beszéljünk megint zöldségeket!

 

rebarbara macerátum szappanban    Ki tudja, melyik növényt nevezik a barbárok gyökerének? Manapság ugyan a gyökerét már elég kevesen ássuk ki… de én ehhez a kisebbséghez tartozom. Ezek szerint barbár vagyok!:)

       Ennek a kerti zöldségnek a neve: rebarbara. A Rheum rhabarbarum történelmi pályafutását, akármilyen meglepő, nem a pitékben, hanem gyógyszerként kezdte. Az ókori orvoslás egyik alapnövénye volt; szárított és porított gyökerét 5000 éve használják Kínában hashajtóként, az ókori görögöknél és rómaiaknál is sok orvosság összetevője volt. Régebben a gyógyítást mindig tisztítókúrával kezdték, a bélrendszer salaktalanításához pedig ennél kíméletesebb megoldást keresve sem találni. A hashajtást követően ugyanis a rebarbaragyökér azonnal adsztringens (összehúzó) hatást fejt ki, azaz meg is fogja a székletet (így lehet egyben hasmenés elleni szer is).

      A latin eredetű „rebarbara” (rhabarbarum) név még a rómaiaktól ered, arra utal, hogy a növény a Rha folyón túl élő barbároktól került a birodalomba. Közép-Ázsiában mintegy negyven rebarbara faj létezik, főként a kínai és tibeti hegyvidékek jellegzetes növénye. Gyógyászati célú felhasználásáról először az ősi kínai füveskönyvekben találhatunk említést (sárga gyökér), de erre elsősorban nem a zöldségnövényként termesztett rebarbarát használják, hanem a Rheum palmatum (tenyeres, vagy kínai rebarbara), a Rheum officinale (orvosi rebarbara) és a Rheum emodi Wall. (indiai vagy himalájai rebarbara) fajokat. Gyógyító erejét ugyanazoktól az anyagoktól nyeri, amelyek e növényt kitűnő festőnövénnyé teszik: ezek az antrakinonok (a természetes színek rendszeréről olvashatsz feljebb!). Az idősebb (6-8 éves) növények gyöktörzse a legértékesebb ebből a szempontból.

      Az antranoidok (ez az antrakinon-származékok gyűjtőneve) a vastagbélen fejtik ki hatásukat, mert a természetes bélflóra alakítja át őket végül „gyógyszerré”, így általában célzottan ott fejtik ki hatásukat, ahol kell. Az antranoidok mellékhatásaként azonban alhasi vérbőség alakul ki, ezért terhesség ideje alatt és a menstruáció előtti héten kerülni kell őket. Rendszeresen nem fogyaszthatóak (max. két hetes kúra ajánlható), mert hosszú távon túlzott káliumveszteséget okozhatnak a szervezetben, mely székrekedést, súlyosabb esetben szívritmuszavart idéz elő. Szoptatós anyukáknak szintén mellőzniük kell ezt a gyógyszert, mert hatóanyagai kiválasztódnak a tejben, 12 év alatti gyerekek pedig egyáltalán nem kezelhetőek vele. Tehát csak alkalmanként és csak felnőttek vethetik be az előbb felsorolt kivételekkel- felhasználásának módja: a meghámozott és kiszárított gyökeret porrá őröljük, ebből tehetünk valamilyen folyadékba fél teáskanálnyit, vagy tinktúrát is készíthetünk belőle. Főzni szigorúan tilos!!!

      Sajnos én egylőre csak a zöldségnövényként termesztett rebarbara gyökeréhez jutottam hozzá egy nagy ásó segítségével egy ismerős bácsi konyhakertjéből (nálunk elég kevesen termesztik a növényt). Majd megölt a kíváncsiság, s bár a kerti rebarbara gyökere csak 5 %-ban tartalmazza az orvosi változatokhoz képest a fenti hatóanyagokat, de még ez is elegendő arra, hogy sötétbordóra varázsolja a szappanmasszát!!! Vessünk egy pillantást a hatalmas gyökérre, akár 4-5 kilós is lehet egy öregebb növény föld alatti része- szappanmassza csatolva:

 rebarbara gyökér, szappanmassza

 

     Nem kell megijedni, nem gyilkoltam meg a növényt, a begyűjtött levélnyelekből pitét sütöttem, a gyöktörzset pedig szétosztottam több részre, és a szebb darabokat elültettem (így, vagy magról szaporítható- a tőosztást épp október táján kell elvégezni). A maradék gyökérdarabokat megmostam, megpucoltam, feldaraboltam és azon frissiben olaj alá tettem a lósóskánál megszokott eljárás szerint. Ugyanis a rebarbara is a sóskafélék (keserűfűfélék) közé tartozik, és ugyanazt a gyönyörű színanyagot tartalmazza, mint a már ismertetett kedvenc lósóskám, csak épp sokkal nagyobb mennyiségben, olyannyira, hogy a rebarbarát szokták hajfestéshez is használni, ugyanúgy, mint a hennát (a gyökérből készült püré szintén vörösre fest).

     Első körben természetesen a pite készült el, a tésztára a levélszárakból készített kompót került (maga a levél magas oxálsav tartalma miatt mérgező, ezt ne fogyasszuk!!!). A kompótból kifőtt gyönyörű rózsaszín léből azonban a pite tetejére kerülő aszpikon kívül jutott szappanba is. Már csak azért, hogy ezt is kipróbáljam: kíváncsi voltam, hogy megőrződik-e ebben a formában is a szép vörös színanyag. A válasz: NEM. Ugyanazt a csúnya színváltást lehet megtapasztalni, amit az egyéb piros, növényi eredetű színezékeknél. Azért a szappan szerintem szép lett, bár csupán három darab készült ebből a mákos-rebarbarás, tölcsértechnikával megbolondított alkotásból. A minta kedvéért -és mert a rebarbara leve önmagában nem volt szép- variáltam vörös agyaggal… hiába, az ihlet mindig munka közben jön! Íme a pite, a rebarbara lé és az első szappan:

 

rebarbarás pite, rebarbarás szappan

 

     A pite receptjét a sütidobozban találtam (tévedések elkerülése végett ez egy weblap :)), annyi szépséghibája van, hogy angolszász konyha, amiben én mindig találok valami kivetni valót- nem tesznek sütőport a tésztához? Hát szerintem én legközelebb teszek, és ezt ajánlom minden jó magyar háziasszonynak is…! :):):) A következő nekifutásnál így változtatnám meg a receptet: elkészíteném a rebarbara levélnyelekből először a kompótot- 50 dkg tisztított rebarbarát 8 dkg cukorral és 2 cs. vaníliával addig párolunk a sütőben (fedő alatt), amíg levet nem enged. A levét félrerakjuk további felhasználásra. 20 dkg cukrot, 5 egész tojást, 20 dkg vajat, reszelt citromhéjat dolgozunk össze, majd adjunk hozzá 25 dkg lisztet és egy kevés sütőport. Béleljük ki ezzel a tésztával a tepsinket, rakjuk meg az előre megpárolt rebarbara kompóttal (nem turmixolnám, csak úgy darabosan tenném), majd az egészet 190 fokon előmelegített sütőben 10 percig, 170 fokon pedig további 30 percig sütném. Erre tenném rá a vaníliakrémet (2,5 dl tej, 7 dkg cukor, 1 cs. vaníliás cukor, 2 tojás sárgája és 3 dkg liszt pudinggá főzve), majd amikor az egész kihűlt nyakon önthetjük a kompót levéből készített zselével. Én még megspékeltem a dolgot egy kis kökény sziruppal (a múltkori kökény lekváromból). Finom lett, leszámítva a sütőpor nélküli tésztát…

      Visszatérve a szappanhoz: a rebarbara levével készített kísérlet ékes bizonyítéka annak, hogy a legszebb természetes színeket csak nagy szakértelemmel lehet előcsalogatni a növényekből. Ugyanattól volt piros a lé, mint ami a gyökérben is van, mégsem festette pirosra a szappant. Miért? Aki követte az eddigi írásaimat ebben a témában, az biztosan tudja már a választ: a rebarbarában is ún. csávaszínezék lapul, amelyet hosszasan kell érlelni, speciális körülmények kellenek ahhoz, hogy szépen elő tudjuk hívni.  Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy olaj alatt voltak úgy 2 hónapig a gyökérdarabok- alaposan megerjedt az egész, és érdekes módon nagyon finom illata lett. Az olaj csak nagy sokára kezdett színt kapni, meg kell várni, amíg egészen sötétbarnává válik. Ilyenkor az áthatoló napsugarak fényében már látni benne a meggypiros színanyagot. Ekkor már használható, superfat formájában a rebarbara macerátumból jóval kevesebb is elegendő egy erős szín eléréséhez, mint a lósóskából, illetve –ahogy a képeken is látszik- jóval sötétebb árnyalatokat lehet vele festeni.

      Ez a második szappan (fenti kép) rózsás lett isteni illattal, a díszítő virágminta közepébe egy csepp lila indigó mintát szerettem volna- utóbbi nem igazán sikerült, de azért így sem rossz :)… A szappanról azt hiszem, hogy leírtam a lényeget, a rebarbara gyógyhatásainak és felhasználási lehetőségeinek méltatásával viszont még nem végeztem. Miután cseranyagokat is bőven tartalmaz és az antrakinonok, amellett, hogy jó fájdalomcsillapítók, szintén összehúzó hatásúak, ezért a gyökérből készült alkoholos kivonat szájnyálkahártya- és fogínygyulladás esetén kiváló öblögetőszer, a gyökérből készített pép a hajfestés mellett aranyeres panaszok kezelésében is segíthet. A leve biológiai növényvédőszer tetvek ellen. Megjegyzendő, hogy gyógyászati felhasználását a növény többezer éves története ellenére a Magyar Gyógyszerkönyv állítólag egy ösztrogén hatású vegyületre (rapontikozid) hivatkozva nem engedélyezi, illetve nem minden emésztési problémánál használható a gyökér: akut bélgyulladás, bélszűkület esetén nem ajánlott! A legújabb kutatások ugyanakkor antibiotikus hatását is kimutatták. A rebarbara nagyon jó vitamin- és ásványi anyag forrás (A-, B1-, B2- C-vitamin, niacin /B3/ és pantoténsav /B5/, folsav, kálium, kálcium, foszfor, magnézium, vas és szelén), az aminosav-összetétele is igen kedvező, ezért főleg kora tavasszal, amikor még más friss zöldséghez nehezen jutunk hozzá, érdemes változatosabbá tenni az étrendünket néhány rebarbarás fogással, melyet aztán leöblíthetünk egy jó pohár rebarbara borral… Arra az elhatározásra jutottam, hogy a legközelebbi szüretnél (reméljük a most ültetett növényke gyökere szépen megered a mi kertünkben is) ezt mindenképpen ki fogom próbálni, és meg is osztom az elkészítésének a módját, hátha még kedvet kap valaki...

      Rebarbara bor: a vékonyan meghámozott rebarbara levélnyeleket összevágjuk és összeturmixoljuk, majd átszűrjük. 1 liter léhez 10-20 gramm cukrot adunk ízlés szerint, borosüvegekbe töltjük, de az erjedés idejére csak alufóliával zárjuk le a palackokat. Langyos helyen hagyjuk kiforrni, amíg le nem tisztul a bor, ekkor új üvegekbe töltjük, parafadugóval lezárjuk. Vér- és vesetisztító hatású, serkenti a bélműködést. Szó szerint egészségünkre!

      Végül még egy kép az elkészült szappanról kedvcsinálónak (most egy vaku nélküli):

 

rebarbarás szappan

 

 

8. Szappanbárány kékítő

 

alkanna szappanban, szappanszínezés alkannával     Így október vége- november elején minden rendes szappanos már a karácsonyra készülődik, hiszen az ajándékba szánt gyönyörűségeknek kell bő egy hónap érési idő, hogy használatba lehessen őket venni. Így esett, hogy ez a téli ihletésű szappan most kerül fel az oldalra, bár még sokszor ébredünk arra, hogy hétágra süt a nap… A címből talán már sokan kitalálták, hogy melyik festőnövény lesz a téma: az alkanna, avagy magyar nevén a homoki báránypirosító (piros ökörnyelv, pirítófű, pirosítófű). Következzék hát a mese arról, hogy a szappanosok berkeiben hogyan lett a piros bárányból kék...

      Az Alkanna tinctoria egy borágóféle, apró, kékeslila virágú, főleg szikes talajokon, ill. a kiskunsági homoktalajokon tenyészik. Magyar nevét onnan kapta, hogy a kisbárányok puha gyapját rendszeresen pirosra festette legelészés közben az éppen virágzó növény, de a juhászok a gyökerét a nagyobb bárányok jelölésére is használták. Ma már itthon védett, így a természetben nem gyűjthető, de szárított gyökere a kereskedelemben ’alkanna’, vagy indiai ’ratanjot’ néven megvásárolható. A benne lévő alkannin (alkannapirosító) zsírban jól oldódó rendkívül erős festékanyag, igazán mondom, hogy élmény belőle macerátumot készíteni, rövid időn belül olyan lesz az olaj tőle, mint valami sűrű meggylé. A gyors eredmény ellenére érdemes hosszasan érlelni (több hónapig is), mert így érhetünk majd el vele szappanban intenzívebb színeket. A másik, amire ennél a növénynél nagyon oda kell figyelni, az az, hogy milyen olajat választunk a macerátumunk elkészítéséhez, hiszen a célunk egy szép piros, ami a szappanban lúg hatására kékké, illetve lilává válik. Sok szappankészítő már itt rontja el a dolgot, nem gondol a színkeverésre, azaz arra, hogy a felhasznált olajok alapszíne szerepet fog játszani a végeredményben. A gyakorlatban tehát az olíva olaj, aminek a natúr szappanja barnás árnyalatú, nem alkalmas olyan macerátumok készítéséhez, amikkel pirosas vagy kékes árnyalatokat kívánunk elérni. S bár a színtelenebb olajok sora elég hosszú, mégis beleütközünk a következő problémába: melyik az, amelyik ezek közül nem avasodik túl könnyen, ráadásul nem méregdrága, hiszen nagyobb mennyiségre van szükségünk? Nekem a napraforgó olajra esett a választásom, bár szappanban nem kedvelem túlságosan (természetesen ez szubjektív dolog, nagyon sokan használják). Az elérendő szín tervezésénél figyelembe kell venni azt is, hogy a báránypirosító a kémhatásnak megfelelően változik, illetve sokat fakul. A szappanmasszát egészen sötétre érdemes vele színezni. Megfigyelhető volt, hogy a szappan érése alatt az egyre alacsonyabb PH-ra reagálva sötétkékből szép lassan érte el a világosabb, lilás tónust. Eddig a kék bárány története a tanulsággal a mese végén, de még ne fuss el véle, mert van még érdekesség az Óperenciás –tengeren innen s túl, amiről beszélni szeretnék…

      Ratanjot (Ratan Jot) néven Indiában nem csak bárányt, hanem csirkét is pirosítanak vele (megjegyzés a bejegyzés végén!!!), hiszen olyan híres indiai specialitások nélkülözhetetlen kelléke ez a festőnövény, mint a tandoori csirke. A növényt arrafelé főleg Kashmirban termesztik. Utóbbi információt olvasva felmerült bennem, hogy vajon gyógyhatást is tulajdonítanak-e neki, s nem is kellett sokáig keresgélnem, hogy a választ erre a kérdésre megtaláljam: IGEN! Mégpedig éppen a növény bőrgyógyászati értékeiről olvashatunk a legtöbbet. Klinikailag igazoltan a gyökérben lévő alkannin észterek kitűnő sebgyógyító, antibakteriális (antibiotikus) hatást mutattak fekéllyel kezelt 72 páciensnél. A kutatás apropóját az alkanna hagyományos sebkezelő és gyulladásgátló szerként való használata szolgáltatta, jó összehúzó hatású, melyet úgy külsőleg (sebekre, himlő kezeléséhez), mint belsőleg (gyomorfekély, hasmenés) alkalmazott a népi gyógyászat (1 tk. gyökérdarálék 250 ml vízben 15 percnyi főzés után iható mézzel ízesítve naponta max. két-háromszor). Vannak olyan országok, ahol alkannin tartalmú kenőcsök gyógyszertárban is kaphatóak (pl. Görögországban a Helixderm és a Histoplastin készítmények). Különlegessége továbbá, hogy hatékony a herpesz (Herpes simplex vírus) ellen (!), gombaölő hatású és jótékonyan ápolja a könnyebb égési sérüléseket is. Már időszámításunk előtt beszámolt róla a híres görög orvos, Hippokratész. Használták vesekövesség, lepra és sárgaság esetén (utóbbit olvasva –vizuális ember lévén- elfogott a nevethetnék, ahogy elképzeltem, hogy hogyan nézhet ki egy sárgaságban szenvedő piros ember, jó, jó, tudom, hogy ebben az esetben nem külsőleg…:)). Dioszkoridész szerint kígyómarás esetén külsőleg a sebre és belsőleg (elfogyasztva) egyaránt hatékony, s a tudós leírja azt is, hogy a kígyó azonnal elpusztul a növénytől, ha a „szájába köpik azt”. Nem tudom kinek jutna ugyan ez eszébe manapság, az azonban biztos, hogy hatékony féregölő szer. Olyat is olvastam, hogy az alkannás forralt bor enyhíti a hátfájást. Nem tudom, hogy így van-e, de ha az alkanna nem is használna ez esetben, a bortól egész biztosan kellemesen eltompul minden érzékünk, úgyhogy érdemes lehet kipróbálni…!:) Potenciális öregedésgátló (ránctalanító), utóbbi területen való alkalmazásával kapcsolatban azonban még folynak a kutatások, a kozmetikai ipar eddig főleg ajak-és hajkenőcsök színezésére használta. Amire azonban ügyelni kell, az az, hogy miután pirrolizidin alkaloidokat tartalmaz, a várandós asszonyoknak kerülniük kell ezt a gyógynövényt.

      Végül egy utolsó megjegyzés: angol nyelvterületen a báránypirosítót alkanna és alkanet néven is ismerik. Valójában a két szó nem ugyanazt a növényt jelöli, az alkanet ugyanis az Alkanna officinalis és nem az Alkanna tinctoria hétköznapi neve, előbbi leveléből és gyökeréből készült tea köhögéscsillapító és hurutoldó hatással bír.

(Megjegyzés: az indiai "ratanjot" nem egyezik meg a mi alkannánkkal, bár szintén egy borágóféle. Latin neve: Onosma echinoides)

 

9. Törökvörös

 

házi szappan festőbuzérral, vörös szantállal     A „krapp” termelés egészen a múlt századig az egyik legjövedelmezőbb mezőgazdasági foglalkozás volt- bár talán nem annyira, mint a kolumbiai kokaincserje ültetvények (úgymint „crack”), hacsak nem számoljuk hozzá többezer éves múltját…

      A krapp ugyanis nem más, mint a Rubia tinctorum, magyarul a festőbuzér porított gyökere, melyet már az ókori nagy civilizációk a szövetek és gyapjú vörösre festéséhez használtak, végül termesztésbe vonták, hőn áhított kereskedelmi árucikké vált.

      A magyarul pirosítófűnek vagy festőfűnek is nevezett növény felhasználására vonatkozó legelső régészeti lelet Mohenjo-Daroból való (lásd ITT), ahol egy vörös szövetbe burkolva találtak a régészek két ezüst edényt. Első írásos említése egy i.e. 1900-ból származó mezopotámiai szövegrészletben szerepel (akkád neve „hürratu” volt), későbbi forrásokban azonban számos helyen felbukkan.

      A magában az Ószövetségben is szereplő festőnövényt Egyiptomba Palesztina területéről importálták (Izrael és Jordánia területén őshonos faj volt). Értékes buzérral festett leleteket találtak Tutankhamon sírjában - az egyiptomiak már bizonyítottan fémsó pácokat használtak a festék rögzítése végett, mely eljárás aztán fenn is maradt, hiszen így lehetett csak élénk és tartós színt elérni a növénnyel.

      Az ókori görög forrásokban inkább gyógyászati jelentőségéről olvashatunk, Hippokratész és Theophrasztosz ajánlja égési és egyéb sebek kezelésére. Említést tesznek arról is, hogy ekkor már a növény termesztésbe vont állományai is nagyon jelentősek voltak, tehát nem csak vadon gyűjtötték. A rómaiak (Plinius és Sztrabón) már, mint komoly jövedelem-forrást emlegetik, Sztrabón írásából tudjuk, hogy a buzérral festett gyapjút „kolosszeumi gyapjúnak” nevezték, de a római katonák vörös köpenye is valószínűleg ezzel volt színezve.

 

arab futószőnyeg

 

     Igen értékes színanyag, a többszáz éves keleti szőnyegek vöröse még a mai napig szinte ragyog, tartós, erős szín festhető vele, ha valaki tudja a módját… (A fenti szőnyeg saját- szíriai gyűjtés. Érdekes, hogy épp csak színeiben nem hasonlít a székely futószőnyegekhez.)

      A buzérgyökér kromogénje a ruberitrinsav, ez bomlik fel alizarinra és cukorra bizonyos körülmények között. Az alizarin (az arab „al-usara”, azaz „lé” szóból) a tulajdonképpeni vörös festék, de ezen felül a növény gyökere egyéb piros festékanyagot is tartalmaz, melyek közül a legfontosabb a purpurin. Ahhoz, hogy az alizarinnal festeni lehessen azt különféle fémpácokkal kell a festendő anyagon rögzíteni (timfölddel rózsaszínt, krómpáccal barnát, vaspáccal ibolyaszínt érhetünk el).

      Önmagában a buzérgyökér nem ad tüzes és tartós színeket, a belőle készült törökvörös (adrianapoli vörös) szín előhívásához szükséges eljárást a törökök fejlesztették tökélyre, innen az elnevezés. A technológia egy körülbelül harminc lépésből álló, több hónapig tartó folyamat volt, magát az eljárást sokáig titokként őrizték, elég későn került Európába, bár a növényt már a kora középkorban betelepítették (hazánkba a török hódoltság ideje alatt érkezett, s még a 20. század elején is sok nőtt belőle állítólag a Gellért-hegyen is). A módszer továbbfejlesztésében a hollandok jeleskedtek, ők készítették belőle a krapp nevű mélyvörös pigmentet (az elnevezés aztán ráragadt magára a növényre is). Az angol textilipar fellendülése -az ipari forradalom motorja- olyan gépi fonalak gyártását eredményezte, melyeknél rendkívül jól alkalmazható volt a törökvörös, így ez vált az egyik legjelentősebb textilfestékké.

      A törökvörös-festés az anyagnak a törökvörös olajjal történő pácolásával kezdődött. Ez nem azonos a ma a kereskedelemben kapható törökvörös olajjal (szulfonált ricinusolaj), eredetileg ez egy, az olívabogyók utolsó préseléséből nyert, rossz minőségű, könnyen avasodó olajfajta volt, melyet tournant olajnak hívtak. Ebből készítettek lúgoldattal egy tejszerű emulziót, a fonalakat ebbe áztatták, ezt követően a levegőn szárították. Az eljárást nagyon sokszor ismételték, ezután következett az alumíniumsókkal (timsó) történő pácolás, majd magával a krappal történő festés.

      Térjünk rá a minket érdeklő területre- ezt a sok adatot azért tartottam fontosnak leírni, mert egyrészt érdekes, másrészt, hogy megértsük, miért csupán rózsaszínt (és nem vöröset) tudunk elérni a festőbuzérral a szappanban, vagy, hogy esetleg milyen módszerekkel érdemes kísérletezni, hogy tartósabb, sötétebb színeket tudjunk vele festeni.

      Számunkra fontos információ, hogy a buzér gyökerében lévő, erős piros színért felelős alizarin nem oldódik ki túl jól alacsony hőmérsékleten, ugyanakkor az alacsonyabb hőmérséklet melletti, lassú festési eljárással szebb vöröseket tudnak elérni. A festékanyag jobban reagál a kemény vízre- ez a szappankészítőnek nem igazán kedvez- textilfestésnél sokszor adnak a pácléhez mészkőport (krétaport).

      Egy festőbuzér és vörös szantál macerátummal színezett juhtejes SOLE (azaz sóoldatos) szappant szerettem volna elkészíteni, ismét több olyan újdonságot akartam kipróbálni, amit eddig még soha. Az elgondolás jó volt, de hiba csúszott a kivitelezésbe: négy kisebb darabot leszámítva a sós szappanmasszát tömbbe öntöttem, s mire észbe kaptam, már nem tudtam felvágni (ezt a szappanfajtát csak teljesen puhán lehet)… A bosszúságból aztán új tapasztalat lett: megtanulhattam, hogyan lesz az ember feje törökvörös a méregtől… Az egészet lereszelve újra kellett olvasztanom a masszát, és így formába önteni ismét. Nagy meglepetésemre a melegítés kifejezetten jót tett a buzérból nyert színnek, főzés közben egészen piros lett az ezzel színezett rész. A következő képeken láthatjuk az érdekességeket (sóoldatos lúg, a massza újraolvasztása, szantállal és buzérral festett massza szalagfázisnál):

 

sole szappan, festőbuzér, vörös szantál

 

1. a lúgot sóoldatban oldva (3.5 dl vízbe 100 g himalája só került 1 kg zsíradékhoz) egy tejszerű folyadékot kapunk, az így készített SOLE kitűnő minőségű, kemény, fényes felületű, de habzó szappant ad (a „hagyományos” sószappanoktól teljesen eltérő).

2. érdekes módon a vörös szantálból készült olajtól vártam a lila színt a szappanban (olvasmány élményeim alapján), ehhez képest kellemes barackszínt eredményezett, míg a festőbuzérból készített macerátum, melyet a szappanmasszához SF-ként adtam (ebbe a részbe kevertem buzér örleményt is), gyönyörű áfonyaszínt hozott, de ez a szín nem örződött meg, végül rózsaszín lett. A szantálos rész gyakorlatilag teljesen kifakult, azt hiszem, ezt az árnyalatot hívják ekrünek (lásd magukról a szappanokról készült fenti képen a szegély 4 kis szappanját: 2 buzéros, 2 szantálos).

3. a lereszelt és kb. 100 fokon olvasztott massza alaposan bevörösödött (alizarin jobban kioldódott benne), az így készült szappan végeredményben sötétebb rózsaszín lett, mint a hideg eljárással készített darabok (amiket meghagytam).

      A következő kísérletben mind a szantállal, mind a festőbuzérral vizes oldatokat fogok készíteni a színezéshez, sokan adagolják a krappot egyenesen a lúgoldatba (nyilván a hőhatásra jobban oldódó alizarin miatt -bár félő, hogy az igen magas hőmérséklet sem jó már neki…)- majd meglátjuk! Lehet magát a gyökér őrleményt a pudingos masszához is tenni, tehát ennél a festőnövénynél bármilyen megoldás (macerátum, vizes oldat, őrlemény a lúgoldathoz vagy szalagfázisnál a szappanmasszába…) szóba jöhet.

      Érdekességként megemlíteném, hogy a festőbuzért a gyógyászatban a különféle csontrendellenességek vizsgálatánál haszálják, ugyanis be tud épülni a csontba (szereti a kálciumot, mint fentebb is írtam – lehet, hogy ezt is ki lehetne használni a szappankészítésnél), pirosra festi az újonnan keletkező csontszövetet. Hajfestéshez szintén használható, Japánban pedig közkedvelt élelmiszer-színezék (sonka, kolbász), mivel hő-és fénystabil.

     A Rubia tinctorum rokona a Rubia cordifolia, az indiai ayurvédikus gyógyászatban használt „gyógyszer”: a két növény hasonló hatóanyag tartalma miatt úgy gondolom, hogy a festőbuzér ugyanúgy használható bőrbetegségekre, mint indiai párja, újabb kutatások tapasztalata szerint pedig az ezeknek a növényeknek a gyökerében található alizarin erős antimutagén (segítséget jelenthet például rákos megbetegedések esetén).

     Végül nem is lett rossz a szappanom, rusztikus, szép rózsaszín sótéglákat kaptam- most már az arcom sem tök… akarom mondani törökvörös… :)

 

10. A káposzta és az egyszeri szappankészítő meséje

 

… amelyben bebizonyosodik, hogy vannak olyan élethelyzetek, amikor jobb a káposztát a kecskére bízni!

 

vöröskáposztás szappan     A múltkori szappanos klubunk alkalmával valami különlegessel szerettünk volna előrukkolni, míves-mázas szappanokat festettünk, de a nagy projekt egy meleg eljárással készült vöröskáposztás szappan volt. Az ötlet abból ered, hogy a vörös káposzta egy olyan természetes indikátor, mely 9-es pH körül kékeszöld színnel jelzi a kémhatást (lásd ITT). Egy szép színkísérletnek szántuk a dolgot, ráadásul Emszappan talált is egy fotót valahol, amin egy gyönyörű rózsaszín (!), állítólag vöröskáposztával színezett szappant mutatnak (illetve EBBEN a természetes színezékeket bemutató táblázatban is ezt írják). Tisztes szappankészítők oldalát az ilyesmi bizony furdalja, egyértelmű volt, hogy ki kell próbálni!

      „…Mekk! De szerfelett kellenek keblemnek e levelek. Egyet lenyelek!...”- mondá Romhányi József kecskéje, de mielőtt végleg átengednénk neki a lila lapukat, lássuk, hogy mekkora zöldség kerekedett ki belőlük szappankészítés címszó alatt!:)

      Miután a hideg eljárás során csak igen magas pH mellett sikerült volna a vöröskáposzta lé szappanhoz történő adagolása, hiszen szalagfázisnál még nagyon lúgos a szappan, ezért arra gondoltunk, hogy meleg eljárás során, lehetőleg minél később kerüljön a masszához. Az alaphoz szükséges lúgot valamivel kevesebb vízzel készítettük, s a káposztalé csak a főzési idő alatt, apránként került a szappanba. Kék ugyan nem lett, de a hirtelen megjelenő gyönyörű élénk zöld színnek is örültünk volna, ha nem illan el a pillanat tört része alatt. Az eredmény: mustár sárga. Ám a nagy igyekezetben, hogy mégis valami élénk színt érjünk el, sajnos túl sok folyadék került a masszába („Mea culpa…”)… és most jön a lényeg! Mert végül mégis valami egészen különlegessel állhattunk elő: a kelleténél több folyadékot tartalmazó, már elszappanosodott, de a sok káposztalé végett tovább főzött szappant mixerrel kevergetve egy extra minőségű habszappant sikerült készíteni! Szóval így kell meleg eljárással habszappant… !:)

      Kapott egy kis mintát kék agyaggal (gyakorlatilag elnyelte a színt, csupán egy sötétebb árnyalat lett belőle), próbáltam ceruzavonalat kialakítani a rétegek között egy kis vörös agyaggal (fogjuk rá, hogy összejött!), ránézésre végül nem lett kifejezetten csúnya, de különösebben szépnek se mondanám. Inkább csak szórakoztató, ahogy az ember bedobálja a kádba, és a habszappan szeletek hajóként úszkálnak a víz tetején…

      Végül a slussz poén: szép színe ugyan nem lett, de az illata…! Fenségesen bűzlik! A káposztaszag mellett a szappanba kerülő teafa illóolaj labdába sem rúg! Teljes az élvezet! Perverz hajlamokkal rendelkező szappankészítőknek azonban nyugodt lelkiismerettel ajánlom! :):):)

 

     PS: azért egyszer ki fogom próbálni hideg eljárással is…majd ha legközelebb steak készül a konyhámban párolt káposztával… és csak egyetlen kis darab szappanon… csak kíváncsiságból… a kecskék bizonyára megbocsátanak majd az újabb BAK-lövésért! :)

 

 11. Ásványi eredetű festékek (pigmentek)

 

ultramarinok és oxidok     Természetes színezék nem csak szerves eredetű lehet. Már említettem ugyan a különböző színes agyagokat, mint kedvelt szappan adalékanyagot, ám ez a témakör jóval bővebb kifejtést érdemel. Már csak azért is, mert az emberiség legősibb festék alapanyagait főként ezek a különféle ásványi és földfestékek szolgáltatták, elég csak egy pillantást vetnünk az ősember által készített barlangrajzokra (Altamira, Lascaux- főleg sárga és piros, természetes vas-oxid tartalmú földekkel, azaz okkerrel, illetve korommal készültek). A testfestésnél is ezek a legrégebben használt anyagok - az észak-amerikai indiánok onnan kapták a „rézbőrű” elnevezést, mert testüket szintén okkerrel festették. Érdekességként megemlíteném ezzel a földfestékkel kapcsolatban, hogy van magyar vonatkozása is - hazánk területén a lovasi bányában már 12 ezer évvel ezelőtt folyt a kitermelése! A lovasi vörösföld színét főként a finom szemcseméretű hematit (vastartalmú ásvány) adja- a különféle okkerek mindig vasásványok mállási termékei, több típusuk van, lehetnek sárgák, vörösek, barnák... A barna umbra (siena-i barna / sziéna) például a vasásványok növekvő mangántartalmával jön létre. További híres földfestékek a zöldföldek, ilyenek a veronai zöldföld, tiroli zöld és csehzöld, ásványtanilag leggyakrabban szeladonit, glaukonit, klorit, vagy montmorillonit alkotja őket.

      A fentieken felül a színes kőzeteket is használták több ezer éve, ezeket túlnyomó részt külszíni fejtéssel termelték ki, tisztították, malmokban porították. Ilyen volt például a zöld malachit. Ez egy réztartalmú féldrágakő, a malachitzöld ennek őrleménye- Egyiptomban a Nílus színe volt, és szemfestékként is szolgált.

      A Kr.e. 3. évezredben fedezték föl a mezopotámiai régióban a művészettörténet első mesterséges pigmentjének az előállítási módját, mely később egyiptomi kék néven vált ismertté. Az egyiptomi kultúrában vallási szimbólum volt a kék szín, ezért itt tett szert ekkora jelentőségre, de később elterjedt az egész Római Birodalom területén ez az anyag. Nátron, kovasavas föld és rézreszelék izzításával hozták létre, igen szép színű, tartós festék volt. (Több névváltozata ismert, a pompeji kék például ugyanezt a pigmentet takarja.)

      Az antikvitás nagy írója, Plinius is írt a festékekről Természetrajzában, hiszen a festő mesterség lényegi részét képezte egészen a 19. századig a festékek előállításának tudománya, ezután terjedtek csak el a kémiai úton gyártott és előre csomagolt verziók. A gyönyörű kék ultramarin készítéséről Cennino Cennini „Il libro dell’ arte” című művében (15. század) olvashatunk instrukciókat: „Először vedd a lapis lazurit (lazúrkő, vagy lapis lazuli). ... Törd össze egy letakart bronzmozsárban, hogy a pora ne szabaduljon ki, majd öntsd ki egy porfirkőre és törjed szárazon. Majd vegyél egy fedett szitát, amilyet a materialisták használnak a gyógyszerek átszitálására. És szitáld át ezt a zúzalékot és törd össze újra szükség szerint. Emlékezz arra, hogy minél finomabbra töröd, annál finomabb lesz a kék szín.” A folyamat azonban itt nem ért véget, a porrá tört ásványt viasszal, gyantával és olajjal három napon át gyúrták, majd hamuzsírt adtak hozzá, s az egészet addig dagasztották, amíg az így nyert lúgos lé egészen kék nem lett. Ebből ülepítették le a kék pigmentet (a színtelen kristályos részek a „tésztában” maradtak), ezt a színt nevezték egykoron párizsi kéknek is. Az ultramarin elnevezést onnan kapta, hogy a lapis lazulit, ezt a főleg alumínium-és nátrium-szilikátokat tartalmazó féldrágakövet a tengeren túlról („ultramarinus”), Afganisztánból, Amu-Darja mellől importálták. Aki esetleg ismeri a híres festőművész, Johannes Vermeer képeit (vagy látta a „Leány gyöngy fülbevalóval” című filmet), az emlékezhet néhány csodás ultramarinnal festett motívumra- Vermeer rendkívül szerette és sokat használta ezt a pigmentet a festményein, de Raphaello, Michelangelo és Leonardo da Vinci palettájáról sem hiányzott soha. Mivel azonban ez egy igen drága anyag volt (ára az aranyéval vetekedett), csak különleges esetekben engedhették meg maguknak a festők. Az ultramarinkék alternatívája egy ideig az azurit volt (réz-karbonát, a név etimológiailag a perzsa „lazvard”, azaz kék szóból származik, innen ered az azúr szavunk), majd a 18. században mindkettőt kiszorította a vegyi úton előállított kobaltkék, majd a berlini kék (vas-hexa-ciano-ferrát), míg fel nem fedezték a 19. században az ultramarin mesterséges előállításának módját. (Kaolin, kén, szóda, kvarc és faszén felhasználásával készül 800°C-on.)

      Most térjünk vissza egy cseppet a pirosakhoz, mert itt is sok az érdekesség: a legrégebben használt, általában vörös pigmentet, a vas-oxidot már említettem, mint az okker alapját. Ha nagyon leegyszerűsítjük, akkor ez tulajdonképpen a rozsda, illetve „gyárilag” a vas kontrollált rozsdásodása által nyert, sárgától vörösesbarnáig terjedő színű pigment. Az üzletekben kapható vas-oxid gyönyörű vörös színű, s mivel sok szappankészítőnél láttam már élénkvörös, állítólag ezzel a pigmenttel színezett szappant, már nagyon vártam a próbát. Hófehér alapmasszát kevertem a tökéletes eredmény reményében, ezt felhasználva egy komoly színskálát készítettem a pigmenttel a halvány rózsaszíntől a sötét bordóig. Legnagyobb meglepetésemre a halványabb árnyalatok sárgák és barnák lettek az elkészült szappanban, és csak a nagy mennyiségű festékkel tudtam elérni pirosas színt (az eredmény a fenti képen is látható rózsa szappan). A vas-oxidból egyébként fekete festék is készül (oxid-fekete), ha pedig egy festék nevében szerepel a „mars” előtag (mars-vörös, mars-sárga), akkor tudhatjuk, hogy egyfajta vas-oxiddal állunk szemben. S ha már a feketéknél tartunk, akkor a szerves korom és az oxid-fekete mellett megemlíteném még a mangánoxid-feketét (piroluzit), mely szintén már az ókortól szórványosan megjelenik a használatban lévő festékek között.

      A vas-oxidnál sokkal élénkebb pirosat lehet előállítani a cinnabarit nevű ásványból, ez a híres, főként a kínai művészetben elterjedt cinóber, vagy kínai vörös, de mivel ezt is átvették a rómaiak, így a pompeji vörös elnevezés is a cinóbert jelenti. A mesterségesen előállított cinóber (higanyszulfid) a 12. századra datálható, ezt vermillionnak nevezték el, elterjedése a legjelentősebb előrelépés volt az ókor festékhasználatához képest.

      Sok pigment mérgező, így nem alkalmazható a szépségápolásban, utóbbi kategóriába tartozik a harmadik híres piros festék is, a mínium. Mesterséges anyag, melyet véletlenül fedeztek fel, amikor Athén kikötőjében kigyulladt egy ólomfehérrel (hidrocerusszit) (ókori fehér festék) megrakott római kereskedelmi hajó, s a fehér festék egy része míniummá alakult a tűzben. A középkori kódexekben, az iniciálékban gyakorta használták ezt a pirosat, így a ”miniatúra” elnevezés a mínium nevéből származik.

      Jó minőségű zöld pigmentekben nagy hiány mutatkozott a történelem folyamán- a jelentősebbek a zöldföldek és a malachit voltak. Léteztek ezeken kívül is (pl. a réz rozsdából is nyertek ki pigmentet), de a legtöbbször mégis a kék és sárga keverésével festették a zöld árnyalatait a művészek. Amit én most a 19. század „vegyészeti áttörése” kapcsán választottam még a fenti képen látható másik szappanomban bemutatásra az ultramarin mellett, az a króm-oxid (nápolyi zöld)- a 19. század nagy felfedezettje, melyet ugyan mesterségesen állítanak elő, ám ez -ellentétben sok természetes színezékkel – nem mérgező. Még egy kép - ultramarinok, króm-oxid, titán-dioxid:

 

ultramarinok és oxidok szappanban

 

      Az ásványi eredetű és a mesterséges szervetlen festékek tulajdonképpen nem határolhatóak el élesen egymástól, hiszen a bányászott ásványokat ugyanúgy fel kell dolgozni, hogy festékként használhassuk őket, illetve a mesterségesen előállított pigmenteket is valamilyen ásványból állítják elő, és a végeredmény a legtöbb esetben egy, a természetben előforduló anyag. A 19. századig mintegy 30-35 szervetlen pigment volt a piacon, ezek közül kb. 20 volt ásványi eredetű, a többit már régebben is csak vegyi úton gyártották. Az ipari fejlődéssel ezek közül a „természetes” anyagok közül is egyre többnek lett mesterséges megfelelője, amelyek szép lassan kiszorították a piacról a bányákból származó testvéreiket. A titánfehér (a szappankészítők körében is elhíresült titán-dioxid), az egyik legnagyobb mennyiségben előállított fehér pigment, mesterséges rutil, illetve anatáz. Sok kritika érte ezt a pigmentet az elmúlt időkben, beszéltek rákkeltő, egészségkárosító hatásáról, ám végül felmentették a vádak alól: az a nagy szemcseméret, amelyben mi hozzájutunk, nem tud áthatolni a bőrön, nem szívódik fel (bővebben pl.: http://www.organicmakeup.ca/ca/titaniumdioxide.asp). Ilyen mesterséges fehér pigment még a cinkfehér, vagy horganyfehér is (cink-oxid), amelyet szintén nem szokott mellőzni a házikencék iránt rajongók tábora- főként natúr dezodorokban, krémekben használjuk (naptejek, gyulladáscsökkentő készítmények…)

      A szépségiparban elhíresült mica csillámról egy megrázó cikket olvastam Emszappan ajánlásával (http://www.smh.com.au/world/the-grind-and-grief-behind-the-glitter-20140118-311f8.html), ahol lerántják a leplet arról, hogy az illegális indiai csillámpala bányákban hogyan dolgoztatják a mélyszegénységben élő gyermekeket azért, hogy mi itt, Nyugaton a természet erejével csilloghassunk. Elgondolkoztató, mint ahogy az is, hogy arról viszont nem találtam semmilyen információt, hogy ezt az őrölt csillámpalát vajon mivel színezik meg (természetes ez???)… Az ultramarinnal kapcsolatban viszont a mai „divatos bio vonal” sokszor veti fel épp azt kifogásként, hogy a legtöbbször laborban előállított, csupán természetazonos vegyület.

     Elérkeztünk hát a fő kérdéskörünkhöz: természetes, vagy nem természetes? A válaszom: technikailag ugyan nem, de gyakorlatilag mégis elfogadható sok természetazonos pigment a natúr kozmetikumokban. S hogy végérvényesen meggyőzzek erről mindenkit, még egy nagyon fontos információt szeretnék megosztani, amit e témában olvastam. A szépségiparban a 70-es években egyenesen betiltották a bányászott ásványi festékek használatát, mert kiderült, hogy ezek olyan veszélyes anyagokkal voltak szennyezettek, mint az ólom, arzén, higany… (http://teachsoap.com/2012/03/24/soap-coloring-options/)

     Jelentős különbség a növényi (ritkábban állati) eredetű szerves festékanyagok és az ásványi eredetű szervetlenek között, hogy előbbieknél a színt egy adott vegyület elektronszerkezete, míg utóbbiaknál magának az ásványnak a kristályszerkezete magyarázza. Így természetesen eltérő módon is használhatóak, a szerves festékanyagok színüket oldatban is hozzák, ezért alkalmasak pl. textilfestésre, de elég instabilak lehetnek. Ezzel szemben a mechanikusan feldolgozott szervetlen pigmentekkel (pigmentnek a festékek színét adó oldhatatlan, szilárd alkotórészeket nevezik) igen könnyű dolgozni szappanban és ezek rendkívül színtartóak.

     Végszóként felsorolnék néhány szervetlen pigmentet (oxidok, ultramarinok), amiket szappankészítéshez lehet a kereskedelemben kapni: ultramarin kék, ultramarin ibolya, ultramarin rózsaszín, mangán lila, vas-oxidok, króm-oxid, titán-dioxid, cink-oxid… Mindenki döntse el maga, hogy kíván-e élni velük!:)

 

Felhasznált irodalom:

Sajó István: Ásványi eredetű festékek Magyarország területén

 

12. Fa szappan kísérletek (vörös szantál, berzseny, festő kékfa)

 

szantál-tepezcohuite szappan     A történelmi festőnövények sorában igen érdekes ponthoz érkeztünk, három világhírű fafestéket szeretnék ebben a kis bejegyzésben bemutatni. Nem volt egyszerű a beszerzésük, de megérte, hiszen csodás kémiai kísérlet kerekedett a dologból: szappanmasszába adagolva a lúgos közeg hatására ezek mutatták a legérdekesebb színváltozásokat (bár a datolyaszilván nem tettek túl…:))…

     Rajongok az erdőkért, a fákért, mindenért, amit a fáktól kaphatunk, csodásnak tartom ezekben az ősöreg titánokban rejlő gyógyító erőket. Sokszor jutnak eszembe Tolkien képzeletbeli entjei a Gyűrűk Urából, az élet forrása, mely a gyökereik között ered, s melytől minden halandó megerősödik, s nagyra nő. A szappankészítésben is sokrétűen használhatóak, a rengeteg féle gyanta, a különböző fás illóolajok, kivonatok számtalan betegségre jelentenek gyógyírt.

     Az utóbbi időben nagy kedvencemmé vált a vörös szantál (Pterocarpus santalinus), mely egy Indiában és Indonéziában őshonos fafaj. Nem a kereskedelemben kapható vörös szantálport vettem, hanem nagyobb darabos faforgácsot, melyet szövetfestéshez árulnak. Ezt maceráltam hosszú időn keresztül olajban, hogy a benne lévő vörös színezőanyag, a szantalin kioldódjon, remélhetőleg más gyógyerejű hatóanyagokkal együtt. Az indiaiak ezt a fát Rakta Chandaka néven nevezik, s jelentős szerepe van az ayurvédikus orvoslásban -mind külsőleg (tehát a bőrápolásban), mind belsőleg használják. Aknés hegek, fekélyek, kiütések, napégés kezelésére csodálatos a belőle készített vizes kivonat (enyhíti az égő, viszkető érzést), remek arcpakolás készíthető belőle, ha sikerül porítanunk (vagy hamisítatlan szantálport szereznünk valahol); lehet kombinálni kamillateával, mézzel, de rózsavízzel együtt ajánlják a ráncosodó bőr ápolásához is. Fertőtlenítő, antibakteriális hatású. Belsőleg emésztési problémákra, hasmenés, hányás, köhögés és láz esetén, illetve vizelethajtó hatása miatt vértisztítóként alkalmazható. Egyébként nem árt tudni: a vörös szantál nem keverendő a fehér szantállal (Santalun album / Shwet chandana)…!

     A belőle készült macerátum a szappanmasszát gyönyörű barackszínűvé varázsolja, ám sajnos teljesen kifakul, mire a szappan elkészül- ezt már egy előző kísérletemből tudtam (lásd fentebb). Persze nem a szín számít elsősorban, a belőle előzőleg készített szappanom nagyon bevált, így egy újabb adagot szerettem volna. Így készült el a fenti képen látható FA SZAPPAN! S ha már amúgy is elveszti a színét, úgy gondoltam, hogy kombinálom a szintén csodás bőrgyógyító tulajdonságáról ismert porított mimóza kéreggel. Akik a kezdetektől követik az oldalon megjelent cikkeket, azok már ismerik a híres mexikói fekete szappant, a tepezcohuitét- akik nem, azok ITT olvashatnak róla. Úgy ítéltem meg, hogy mivel ez is nagyon erős regeneráló hatást mutat égési sérülések, bőrproblémák esetén, illik a szantál mellé, potenciálisan felerősítik egymás hatását. A választott illóolajok sem lehettek mások, csak fások! :) Nyugat-indiai szantál, cédrus és teafa… díszítő elemként pedig egész fahéj darabok kerültek a szappan tetejére! Üdv a ligetben! :)

     A maradék vörös szantál macerátumot elszappanosítottam egymagában, hogy meg tudjam mutatni a szappanban kialakuló színét: alább a barna rész 100 % szantál macerátumból áll, míg a világos rész csupán bizonyos százalékban tartalmazott szantálolajat, s eredetileg (mint már említettem) barack színű volt:

 

vörös szantál szappan

 

     Vándoroljunk most tovább az Északi-középhegység erdeibe, a Börzsönybe! Itt is nagy titkokra bukkanhatunk az erdők mélyén: gondolnánk-e, hogy e helynek bármi köze lehet Brazíliához? Pedig van… Ha egy kis nyelvészeti kutatást végzünk, kiderül, hogy a magyar „börzsöny” szavunk (a „berzseny” régiesebb változata) az arab „wars” szóval egyező. A „wars” egy vörös nedvet termelő fafajta, vagy sáfrányféle neve volt- tehát a régi magyar „börzsöny” (b=v+r+zs=s) egy színnév, nem mást jelent, mint „vörös”. S most kiállunk egy pillanatra az 521 méter magasba nyúló Vöröskő tetejére, az emlékmű mellé, amit 1946-ban emeltek a magánerdők államosításának emlékére az „erdők felszabadulása” címen, s a távolba tekintve meglátjuk a Dunakanyart, majd- ha elég jó a szemünk (vagy a képzelőerőnk)- Brazíliát! Dél-Amerika őslakói a berzsenyfa (Caesalpinia echinata) vörös festékanyagát testfestéshez használták, s miután rengeteg nőtt arrafelé (ma már sajnos inkább csak díszfaként találkozni vele), neve pedig portugálul „pau brasil” volt, a Dél-Amerikát felfedező tengerészek erről a fáról nevezték el az országot! („Brasa” portugálul parazsat jelent- ez a fa „parázsszínű”.) Tehát az összes említett szó azonos gyökre épül, azaz megegyezik: az arab wars (wrs), a magyar vörös (vrs), a magyar parázs (pr(z)s), a berzseny / börzsöny (br(z)s) és a latin nyelvek parázs szava (francia „braise”, portugál „brasa”), így ebből ered Brazília neve is. Fától fáig jutottunk, igazi erdőkerülők lettünk! :)

     Ha pontosak akarunk lenni, akkor meg kell említenünk, hogy a berzseny többfajta vörös fájú fajt takarhat: nyerhetünk berzsenyt egyéb Caesalpinia fajokból is (például a szappanfából ! :) is /Caesalpinia sappan/). A Caesalpinia echinata, vagy vörösfa, más néven fernambuk-fa anyagából készítették eleinte a hegedűkhöz a vonókat, s ez a faanyag jelentette a kontinens legfőbb export cikkét évszázadokon keresztül. Ma már veszélyeztetett fajnak nyilvánították. Festékanyaga, a brazilin egy nagyon érzékeny színanyag, mely lúgos közegben vörösre színeződik, ám nem tartós (brazileinné oxidálódik), így manapság a textilfestésben már csak kevéssé használják, főként pamutfestésnél színkeverés esetén, illetve a gömblakknak nevezett lakkfesték alapja (timsóval, krétával és keményítővel keverve). Nyugodtan tehetjük szappanba, mert régen használták orvosságként is, bár az eleinte szemet kápráztató szín pár óra alatt kifakul, a macerátumából készített szappan csupán belülről örzött meg némi barackos árnyalatot. Az ezzel színezett friss szappanmasszára viszont érdemes vetni egy pillantást:

 

berzseny

 

     A festő kékfa (Haematoxylum campechianum) a berzsennyel szemben azon festőnövények közé tartozik, amelyeket még ma sem nélkülözhetünk, főleg textilanyagok feketére festéséhez használják. Őshazája Mexikó és a trópusi Amerika, de megél Angliában is, ide az 1500-as években telepítették be. A gyapjút kékre is lehet vele színezni, pamutnál pedig az indigóval festett kelmék színét mélyítik vele. Sajnos a pamutfestésnél egyre inkább kiszorítják ezt is a káros kátrányfestékek, például az anilinfekete, ám a selymet feketére mind a mai napig kékfával festik.

     A fájában található erős színanyag, a haematoxylin csupán egy hidroxil-csoportban tér el a brazilintól. A belőle készíthető festékanyagról annyit találtam, hogy ezt is egyfajta fermentációs eljárásnak vetik alá (mint az indigót), maga a vegyület színtelen kristályokból áll, ám oxigén és lúgos közeg hatására elszíneződik, nyilván az eljárástól függően különféle színeket lehet vele elérni (többek között kéket). Szintén használják gyógyításhoz, enyhe adsztringens, régebben különösen a kolerát tudták vele hatékonyan kezelni, de bármilyen hasmenéses megbetegedés esetén jótékony hatású. A székletet és a vizeletet vörösre színezi. Kemény vízzel nem kompatibilis! S végül íme a vele színezett szappanmassza- a fantasztikus fekete (ettől a természetes színezéktől maga a kész szappan belül sötétbarna marad):

 

festő kékfa a szappanban

 

Szappanos szép napot Mindenkinek! :)

 

13. Vesszőfutás

 

aranyvessző a szappankészítésben     Szombaton gyönyörű reggel virradt, így megragadtuk az alkalmat a családdal, hogy egy idei utolsó gyógynövénygyűjtő túrára induljunk. Az elmúlt időben sokat olvasgattam a növényi festékekről, s mivel így kora ősszel mindenfelé virít az aranyvessző, amiről tudom, hogy remek, a kelmefestésben is használt festőnövény, s mivel amúgy is szedtünk belőle egy nagy szatyorral „családi vesebajokra”, úgy gondoltam, hogy eljött az idő! Szappanba vele!

      Mielőtt nekiláttam volna, azért elgondolkoztam a dolgon… mit keres egy veseműködést serkentő gyógynövény egy mosakodó készítményben? Vízhajtónak vízhajtó… de azt a vizet nem a fürdővízbe szokás engedni… :)

      … Mulatságosabbnál mulatságosabb gondolatok aknázták alá józanságom talaját, de végül erőt vettem magamon, s utánanéztem: jó lehet-e az aranyvessző szappanos „vesszőparipának”?

      Nem kellett túl mélyre ásnom a gyógynövényes szakirodalomban, már a latin név, „Solidago” („megszilárdít”) árulkodik: a növény külsőleg is jótékony hatású, mivel az elnevezés éppen arra utal, hogy elősegíti a rosszul gyógyuló sebek, fekélyek hegesedését (ehhez borogatásként kell alkalmazni). A népi gyógyászat fájdalomcsillapítóként is ismeri, ezt szintén igazolták a közelmúlt kutatásai. S hogy az indiánokról se feledkezzünk meg: ők csörgőkígyó mérge ellen is ezt használták… ugyanis a hazánkban burjánzó kanadai aranyvessző a világnak ezen a fertáján nem olyan régen honos, dísznövényként telepítették be, majd a termesztésből kivadulva azóta is invazív gyomként terjed. Hazai változata, a közönséges erdei aranyvessző jóval alacsonyabb termetű, ritkábban találkozhatunk vele. A népnyelvben Szent Péter botjának, forrasztófűnek, magyar mimózának, aranyos rutának vagy aranyos istápfűnek ismert gyönyörű aranysárga, balzsamos illatot árasztó virágról azt tartotta a hiedelem, hogy minden egyes töve mellett egy angyal áll, ezért már a látványa is megnyugtat, az egészségre gyakorolt számos jótékony hatása miatt pedig több száz éve használják eleink. Az ókori germánok szintén sebgyógyításra, Luther Márton viszont már számos más egészségügyi problémára is ezt a növényt használta. Vízhajtó hatásáról a legelső írásos dokumentum az 1600-as évekből származik, s ma is leginkább vese-és májbetegségekre használjuk (pl. vesekő, vesehomok elhajtása, ödéma, hólyaghurut, vesegyulladás, fehérje vizelés, prosztata problémák, epekő ellen). A népi gyógyászat ismerte még, mint a köszvény és a reuma ellenszerét, torokgyulladás esetén gargalizálásra is bevált, de miután remek gyulladáscsökkentő, így más gyulladásos eredetű betegségnél is segítséget jelenthet (pl. vastagbélgyulladás, fogínyvérzés). Ma már csak a kanadai aranyvesszőt gyűjtsük, mert a hazai őshonos változat védett, de hatóanyag tartalma nem is ér fel az előbbiével.

      Rátérve a hatóanyag tartalomra: nagy mennyiségben hordoz flavonoidokat, ezek felelnek a gyönyörű sárga színért, ugyanakkor erősítik az érfalakat (rutin, kvercetin), azok permeabilitását, így vérnyomás csökkentő hatásuk is jelentős. Persze nem szappanban, ott csak gyönyörű színük válik igen látványossá lúgos közegben- a lúgot aranyvessző teájában oldva a következő látványban lehet részünk:

 

lúgoldás aranyvessző teában

 

     A flavonoidok mellett rendkívül jelentős a szaponintartalma (mintegy 2-3%), érdekes megfigyelni azt is, hogy ezek a „szappannövények” mennyire felgyorsítják a szappanmassza pudingosodását, s mennyivel javítják például a szappan habzását… legalábbis nekem ez a tapasztalatom. Egyszóval jó szappan lett, nem azért, mert vízhajtó (itt ismét egy nagy mosoly :)), hanem mert kedvező az összetétele „szappan szempontból is”, s – bár kevésbé ismert erről az oldaláról e növény- többszáz éve használják bőrbetegségekre…

      S hogy a történet ne érjen mindig happy enddel véget: a szappan elkészülte után vesegörccsel majdnem bevittek az ügyeletre… elindult egy kis kő- megijedhetetett az egész napi „aranyvesszőfutástól”! :)

 

INCI: elszappanosított kókusz olaj, shea vaj, olíva olaj, rizscsíra olaj, aranyvessző forrázat, chlorella, orvosi szén

mesterséges adalékanyagok: zöld tea illatolaj

 

     PS: Sajnos a szép sárga szín bebarnult, ennek oka a nagy mennyiségű rizscsíra olaj- sebaj, ezzel is tanultunk valami újat! :)

 

14. A kaktusz sztori

 

fügekaktusz a szappankészítésben     A minap kaptam a fülest egy szappanos fórumon valakitől, hogy akciós a kaktuszfüge a Lidl-ben… Útra keltem hát az első adandó alkalommal, mert a környékünkön nincs Lidl, hogy beszerezzem. Persze így már nem is volt annyira akciós a dolog, mégis megérte, mert régóta vágytam már kipróbálni szappanba, ennek oka pedig az, hogy a vörös kaktuszgyümölcsben lévő színanyag ugyanaz, ami a céklában, illetve a bougainvillea murvaleveleiben található, de valahol olvastam, hogy a három közül lúgos közegben a kaktusz a legstabilabb. A színanyag neve: betanin. A vegyület egyaránt felel vörös és sárga színekért a természetben, izomerjeitől függően- a kaktusz gyümölcsénél mindkét színét megcsodálhatjuk a mellékelt képen.

      Miután mind a céklát, mind a bougainvilleát próbáltam már szappanban, csak reménykedni tudtam, hogy a kaktuszfüge nem lesz olyan csúf a lúgtól, mint a cékla- ezért (a rossz tapasztalataim fényében) óvatosan közelítettem a témához; egy többszínű masszát képzeltem el, aminél csupán a massza egy részéhez gondoltam a gyümölcsöt hozzáadni. Ha ronda lesz, akkor legalább nem az egész, no meg így kipróbálhattam a „kolumnszvörlöt”, hivatalosan a „column swirl” (magyarul legyen talán oszlop-örvény?) néven nevezett mintázási technikát, ami a következőképpen készül:

 

 szappankészítés: coloumn swirl

 

     Széles, lapos forma közepébe állítunk egy „oszlopot” (column)- nálam ez egy hosszúkás vizespohár volt, erre merjük rá egymás után a színeket, amik így egyenletes hullámokban terülnek szét egymáson. Mikor az összes masszánk elfogyott, akkor kiszedjük az oszlopot, majd kívülről a forma középpontja felé haladva egy hurkapálcával befelé húzzuk a színeket. Ahhoz, hogy ez a minta szépen sikerüljön, olyan olajösszetétellel kell dolgoznunk, ami lassabban pudingosodik, a minta kialakításáig elég híg marad. A végeredmény pedig a következő képen látható:

 

szappankészítés: design technikák

 

     Visszatérve a szappanmassza- kaktuszfüge kapcsolatára: nagyon szép sárga színt lehet vele festeni, pont olyat, mint amilyet a bougainvilleával! Végül pedig a fügekaktusz olajat is megemlíteném, ami még a masszába került- csak hogy a „kaktusz sztori” teljes legyen!:)

 

INCI: elszappanosított kókusz olaj, shea vaj, olíva olaj, szójaolaj, kaktusz olaj, kaktuszfüge püré, rózsaszín és kék agyag, orvosi szén, rózsafa illóolaj

mesterséges adalékanyagok: -

 

15. Rekettyés szappan

 

szappankészítés rekettyével     Genistae tinctoria, azaz festő rekettye (sárga festőfű vagy pogányékesség)- egy újabb klasszikus festő- és gyógynövény, mellyel már az ókorban is színezték a lenvásznakat és a gyapjút. Nem keverendő a rekettyefűzzel! E hazánkban is őshonos növény rendkívül erős zöldessárga színanyagot tartalmaz, mely lúgos közegben (szappan) sem változik. (A növény forrázatát használhatjuk.) Sárga festékanyagai közül a genisztein, mely vegyület -mivel először éppen ebből a növényből izolálták- a rekettye után kapta a nevét, egyben a növény kórokozók elleni védelmét biztosítja, fitoösztrogén. Vizsgálatok alapján erős antikarcinogén hatást mutatott prosztata-, agy-, mell-, és végbélrák esetén.

     A növényt szárítva max. 1 évig tárolhatjuk, mert a benne lévő aktív hatóanyagok ezután lebomlanak. A fitoterápiában virágos hajtásait használják elsősorban vízhajtóként, vesekőképződésre hajlamos embereknél és köszvényeseknél, de adagolására ügyelni kell, mert igen erős szer, és enyhén mérgező is lehet. Epe problémákra szintén hatásos, hashajtó, ellenjavallt azonban magas vérnyomás esetén. A hajtásokból készült forrázatból naponta háromszor egy decit biztonsággal fogyaszthatunk. Magjait ajánlják pótkávénak, ill. régen megőrölve törött végtagokra készítettek belőle gipszet. Mivel a népi gyógyászatban használták bőrbetegségekre (nyílt sebekre, égési sérülésekre), így ezt a növényt is bátran tettem a szappanomba- összehúzó hatása miatt főleg tág pórusú, aknés, zsíros bőrre ajánlható.

     A történelmet kedvelők kedvéért megemlíteném, hogy a rekette az angol Plantagenet uralkodóház névadója („Planta” mint növény és „Genet” mint rekettye /francia/), ugyanis II. Henrik apja, Anjou Gottfried azt tartotta, hogy a növény meghozza a jószerencsét, ezért sisakjára sokszor tűzött rekettyeágat a vadászatokon.

 

INCI: elszappanosított kókusz olaj, shea vaj, olíva olaj, szója olaj, mogyoró olaj, ricinus olaj, festő rekettye őrlemény

mesterséges adalékanyagok: titán-dioxid, illatolaj, mica csillám felületi díszítéshez

 

szappankészítés festő rekettyével

 

Felhasznált irodalom:

Rácz Gábor, Rácz-Kotilla Erzsébet, Szabó László Gy.: Gyógynövények ismerete (A fitoterápia és az alternatív medicina alapjai)

Kemendi Ágnes: Festés növényekkel

http://hu.wikipedia.org/wiki/Fest%C5%91_rekettye

http://en.wikipedia.org/wiki/Genistein

http://www.pfaf.org/user/Plant.aspx?LatinName=Genista+tinctoria

 

16. Omar Anyu és a repülő szőnyeg

 

szíriai rutafű a szappankészítésben     A magasságos Alláh megteremté az égboltot, s alá a földet, mint szőnyeget teríté… Mi, itt a Földön, egész életünkön át ezen az örökmozgó repülő szőnyegen utazunk, mely telis-tele van csodával. Dicsőség Alláhnak, a világ urának!
     Az ott, igen, igen, az a minta a szappan közepén! Az ott korántsem egy nyugati szappankészítős „feather swirl”! Rejtett örvénynek rejtett örvény, sőt! Rejtelmes! Mert az ott nem más, mint egy keleti „flying carpet swirl”. Bizony. Az ott egy jó öreg re-pü-lő sző-nyeg akar lenni. Egy igazi. Szappanba öntve.
     Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a valódi repülő szőnyegek a régi korokban mind-mind égő vörösek voltak, nem pedig zöldek, de a szappanon még egy repülő szőnyeg is elcsúszhat… Ugye? Szóval ez, itt és most ilyen lett, és kész.


     S hogy miért piros a repülő szőnyeg…? Kezdődjék a mese…


     Szíriai rutafű (Peganum harmala), avagy a híres törökpirosító. A puszták fehér virága, melynek magvaiból készítették azt a vörös színezőt, amellyel (több más festőnövény mellett) a díszes keleti szőnyegeket évezredeken át festették. Hogy melyik volt eredetileg a törökvörösnek nevezett színt adó növény, a már fentebb tárgyalt festőbuzér, vagy a rutafű (vagy mindkettő), azt nem tudom. Az azonban biztos, hogy a repülő szőnyegek története korántsem alaptalan. A közel-keleten ugyanis a rutafüvet tudatmódosító szerként használták, valószínűleg ezt nevezték „haoma” néven már a zoroasztrizmus előtti perzsa vallásokban is. S mivel a kelmefestők és szőnyegkészítők gyakran dolgoztak vele, hát nem meglepő, hogy a szőnyegeiket egy idő után lebegni érezték…!
     A szíriai rutafű tisztelete olyan mélyen gyökerezik a keleti emberekben, hogy még az iszlám vallásban is fennmaradtak a vele kapcsolatos hiedelmek. Sok helyen a magtokot például kiakasztják a házban, mert azt tartják, hogy megvéd a gonosz erőktől (például a dzsinnektől) és általában a szemmel veréstől- a jordániai beduin családomnál is mindig lóg a falon belőle. Jordániában egyéb gyógynövényekkel keverve a forró parázsra is szokták dobni, mert füstjét is nagyon hatásosnak tartják az említett esetekben, bár ennek én soha nem voltam még szemtanúja. Iránban ilyenkor állítólag ősi, az iszlám előtti, zoroasztriánus időkből származó imát mormolnak, melyet egy Naqshaband nevű perzsa királynak 5 női védőszellem (a jázdok) tanítottak. (Tudtátok? Az iráni Jázd városa Jászberény testvérvárosa a jász-óperzsa rokoni kapcsolatokra emlékezve, a város az óperzsa zoroasztriánus vallás szent helye több tűztemplommal.)
     Füstölő készítésének egy módja: 15 gramm rutafű magot megdarálva felteszünk főnni 1 citrom levében, amíg sűrű, viaszszerű pasztát nem kapunk. Ekkor dohánnyal keverjük. Füstje mámorító, erős afrodiziákum.
     A szíriai rutafüvet egykoron tehát szent növénynek tartották, tisztelete Afrikától egészen Indiáig terjedt, a himalájai sámánok is ezt használták ahhoz, hogy elérjék az áhított transz állapotát, amikor kapcsolatba léphetnek az isteneikkel. A Közel –Keleten sétálgatva gyakran fotóztam a növényt, már akkor, amikor még nem tudtam, hogy mi is az. Ellepik a virágok, melyek a maguk egyszerűségében szinte vonzzák a tekintetet a kopár sziklák között. Íme:

 

szíriai rutafű


         Gyógyhatása figyelemre méltó! A növény számos alkaloidát tartalmaz (béta- karbolinok), melyek közül a két legjelentősebb a  harmalin és a harmin (mintegy 4%-ban vannak jelen a rutafű magjában). Mindkettő kivonatként is kapható a kereskedelemben.  A növény erős fájdalomcsillapító és gyulladáscsökkentő. A harmin egy, a májra és vesére teljesen ártalmatlan orvosság, bakteriális és egyéb fertőzések kezeléséhez is használható (még az antibiotikumoknak ellenálló baktériumokat is elpusztítja). A magok füstje ugyanúgy fertőtlenítő, mint a forrázat, sőt a penészgombákat is megöli. Az ókori görögök féregűzéshez és a malária kezelésére használták. Fontos tudni, hogy vetélést okozhat (főleg a szár és a levelek)!
     Miután a rutafű blokkolja a monoamin-oxidáz enzim működését az idegrendszer szintjén, antidepresszáns hatású. Ez az enzim azonban nem csupán az idegsejtekben bontja le az ingerületátvivő anyagok egy részét, hanem a bélrendszerben is fontos szerepet játszik; az egyes ételekből felgyülemlő tiramint semlegesíti. Amennyiben megakadályozzuk a folyamat természetes lezajlását, akkor a tiramin bekerül a vérkeringésbe, ahol jelentős vérnyomás emelkedést, akár halálos hypertenzív-krízist is okozhat. Tehát a rutafű tartós, vagy emelt dózisú szedése nagy odafigyelést igényel, például a tiramin tartalmú élelmiszerek kihagyását az étrendből (sajt, sör, bor, kávé, kenyér, füstölt halak, csirkemáj, vadhús, minden erjesztett termék, banán, füge, szőlő, csokoládé, szójaszósz... stb.), illetve semmi esetre sem alkalmazható amfetamin típusú szerekkel egyidőben (amfetamin, efedrin...). Azt is lehet róla olvasni, hogy a II. világháborúban a németek a foglyok vallatásánál igazság szérumként vetették be, mert állítólag megoldja az ember nyelvét...
     Újabban a rutafűben található harmin és egyéb bétakarbonil-származékok keltették fel a tudományos világ figyelmét, mert komoly antimutagén hatást mutattak, tehát sikerrel alkalmazhatók egyes rákos betegségek kezelésében, még leukémiánál is. Az arab (főként a marokkói) hagyomány is ezt támasztja alá: bőrrák és bőr alatti rákos elváltozások kezelésénél vetik be a növény darált magjait, illetve mindenféle bőrelváltozást, betegséget kezelnek vele.
     Végül térjünk vissza a vele való festéshez: az magőrleményből erős sárga színű főzetet készítettem, mellyel a szappan színezése elsőre nem sikerült, történetesen azért, mert a főzetet egyszerűen megittam. Tudván, hogy hagyományosan az iráni konyhaművészetben is szerepet játszik, sőt! Marokkóban egykor beletették a borba, így készítették az ún. harmala bort, annyira nem tartottam a kipróbálásától, persze nem mertem elsőre nagy mennyiséget, csupán néhány kortyot...!  Sajnos a várt eufórikus hatás elmaradt, annyit éreztem, hogy rettentően keserű. A pszichoaktív hatás eléréséhez mintegy 20 grammnyi őrölt magot kellene elfogyasztani, de ez a mennyiség már toxikus is lehet, tehát nem ajánlható. Antidepresszánsként elegendő 3-4 g mag forrázatát meginni, a magokat elfogyasztani nem szokták.
     A főzet szűréséhez egy sűrű szövésű anyagot használtam, melyet a lé azonnal narancsszínre festett, azokon a területeken pedig, ahol hosszabban érintkezett az anyag a magokkal, ez a szín egyértelműen pirosasba csapott át. Nyilvánvaló, hogy amennyiben az anyagot hosszasan áztattam volna a festőlében, akkor egy erős narancsszínt kaptam volna. Érdekes módon maga a főzet citromsárga, a harmin nevű vegyület pedig UV-fényben fluoreszkál, világít!
Hogy pontosan hogyan működik a vörösre festés a szíriai rutafű magokkal, arról egy régi francia anyagban lehet olvasni (Traité des matieres colorantes comprenant leurs applications á la teinture 1867.), ahol körülbelül a következő használati utasítás olvasható: a magokat 5 g szalmiákszesszel kevert 10 gramm vízben (megjegyzés: vagy lúgos oldatban) hagyjuk ázni 4 napon keresztül egy fedetlen edényben, míg a vörös színanyagot adó vegyületek oxidációja megtörténik. Ekkor feltöltjük az edényt még alkohollal (megjegyzés: a vörös szín alkohol nélkül is megjelenhet, az alkohol csupán oldószerként működik). A gyapjút ebbe áztatjuk, majd 30-40 fokra melegítve fixáljuk a színt. Egy tudományos vizsgálat szerint (lásd forrásjegyzék alább) a vörös színanyagot a maghéj tartalmazza, és ez az antrakinonok csoportjába tartozó vegyületeknek köszönhető (ugyanúgy, mint a buzérban lévő alizarin, vagy a rebarbara gyökerében lévő színanyagok).
     Ebben a szappanban egyaránt használtam a forrázatot és a magokból készített macerátumot. Az olajos macerátumra azért gondoltam, mert a jordániai beduinok használják bőrbetegségekre és tetvek ellen: 50 gramm magot 2 hétre olívaolajba áztatnak, ezzel kezelik a beteg, vagy fertőzött bőrfelületet naponta egy-két alkalommal. A sárgás szín szappanban elhalványodott, a pirosnak pedig nyoma sincs… hát így lett nekem – egy kis spirulina bevetésével – a piros helyett zöld repülő szőnyegem… akarom mondani szappanom. Eddig a történet… Vajon hogyan folytatódik majd?

Források:


http://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%ADriai_rutaf%C5%B1

http://en.wikipedia.org/wiki/Peganum_harmala

http://elmedoktor.hu/kezeles/gyogyszerek/antidepresszansok-monoamin-oxidaz-gatlok-mao-benitok-rima/#more-574
Fatima Lamchouri: Antitumor properties and toxicity effects of  Peganum harmala
S. Tahrouch, S. Rapior,  L. Mondolot-Cosson, L. A. Idrissi-Hassani, J. M. Bessière, C. Andary: Peganum Harmala: Source combinée d'aromes et de colorants

 

És mégis piros- szíriai rutafű újra!

 

szappankészítés: természetes piros szín

 

     Szavakba sem tudom foglalni az örömet, amikor az előző bejegyzéshez gyűjtött információk alapján a rutafű magokat gyógyszertári alkoholba áztatva egy idő után észrevettem a lassan megjelenő piros színt a tinktúrában. Úgy tűnik, hogy a magok héjában lévő színanyagot nem egyszerű kinyerni, vagyis egyszerű, csupán türelmesnek kell lenni. A metódus lényege most az volt, hogy a magokat nem daráltam le (hiszen belülről a harminnak és a harmalinnak köszönhetően erős sárga levet engednének), és több hónapig alkoholban áztak. Innen jött az ötlet, hogy glicerin szappanban próbáljam ki a dolgot, hiszen ahhoz használunk elsősorban alkoholt a szappankészítésben. Erőfeszítéseimet végre siker koronázta, sok év kísérletezés után ez az első olyan természetes színezék, ami igazán piros lett szappanban…  Természetesen további kísérletek következnek, egyrészt a szín elmélyítése, másrészt a színnek az egyéb lehetséges előállítási módjai végett… Zárásul csupán egy nagy mosoly :) álljon!

 

Terrakotta: agyagok a szappankészítésben

 

agyagok a szappankészítésben     Kézművesség. Az ősi mesterségek közül az emberiség történelmét végigkísérte a sokszínű fazekasság. Mesterei nevét ugyan elnyelte az idő, de a régmúlt csodás amfóráit, kerámiáit ma is sok helyen megcsodálhatjuk. A témám: az agyag. Az agyag, melyet oly sok mester keze érintett már…

     Bár az ásványi eredetű festékekről már írtam fentebb, de az agyagok megérdemelnek egy külön passzust maguknak. Mi, a modern idők kézműves szappankészítői, szintén jó barátra lelhetünk bennük, hiszen amellett, hogy a természetes színezékeknek igen változatos csoportját alkotják, sok agyagfélének van jótékony hatása nem csak a bőrápolásban, hanem az egészség védelmében általánosan.

     Mi is az agyag? Az agyagfélék finomszemcsés, üledékes kőzetek, melyeknek fő összetevői az ún. agyagásványok, ám ezeken felül egyéb ásványi és szerves anyagokat is tartalmaz(hat)nak. Az agyagásványok különféle kőzetek mállása révén jönnek létre. A természetben mintegy 55-60 féle agyagásvány fordul elő, ezeket nem szándékozom felsorolni, csupán a 3 legismertebbnek a nevét adnám meg: kaolin (főként a gránit bomlásterméke), illit (mely a szappankészítők között elhíresült mica, azaz a csillámpala eróziója révén jön létre) és a montmorrilonit (mely egyes vastartalmú kőzetek mállásával keletkezik).

     Ebből következik, hogy „minden kaolin agyag, de nem minden agyag kaolin”! Sőt! A gondolatot tovább folytatva: nem minden fehér agyag kaolin! Ezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mert a kaolinról mindenkinek a gyógyszertári fehér agyag jut az eszébe. Ezzel szemben a valóság az, hogy a természetben található agyagásványok nagy többsége tiszta formában általában mind fehér (kivétel például a zöldes klorit és a glaukonit- a híres Nicosia zöld az okkerek csoportjába tartozó glaukonit tartalmú földfesték…). Tehát egy agyag színe alapján nem határozható meg az őt túlnyomórészt alkotó agyagásvány, ehhez ún. röntgen diffrakciós vizsgálat szükséges. A szín csupán az agyagban található egyéb színes ásványi és szerves anyagokról tanúskodik. Ha egy kaolinféle sok vörös vas-oxidot tartalmaz, az egy vörös agyag lesz, míg a mangán-oxid színe például fekete, és így tovább…

vörös föld     Számos kozmetikai célra árult agyag létezik. Ezek közül vannak, amelyek teljesen természetesek, másokat viszont színeznek, dúsítanak, de jó esetben ugyanazokkal az ásványi pigmentekkel, amit eleve tartalmaznak. A fenti képen látható szappanokat egy vas-oxiddal dúsított vörös földdel színeztem, melynek neve: Terra Ercolano.     A vörös földek általában a párás, mérsékelt égövben, vagy a trópusi területeken jönnek létre, ahol a nedvesség hatására a vasból a talajban rozsda lesz, ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a jelenséget. A Terra Ercolano csodás cserép színt ad, ezzel a munkával emlékeztem meg az agyagokkal oly sokat munkálkodó fazekas mesterekről…

     Az agyagokkal történő kezelések stimulálják a vér- és nyirokkeringést, méregtelenítő hatásúak, erősítik a kötőszövetet. Többek között az illitek körében találkozhatunk vörös, sárga és zöld agyagokkal a webáruházak virtuális polcain, ezekről azt kell tudni, hogy magas tisztító erővel bírnak, így inkább a zsíros bőrök ápolásához használhatóak.

     A híres marokkói rhassoulról már elég hosszan írtam ITT. Most csupán annyit mondanék el ismét, hogy a helyes magyar fordítása nem "lávaföld" a német "Lavaerde" után szabadon, hanem szó szerint mosóföldet jelent: az arab "rhassala" (mosni), illetve az olasz + német "lavare + Erde" után (ami valóban megtévesztő lehetett a magyar fordítóknak, akik nem járták alaposabban körül a témát...:)). A mosóföldfélék között egyébként a bentonit a montmorrilonitok fő képviselője. Már az időszámításunk előtti 3. évezredben is használták mind külsőleg, mind belsőleg fertőzések kezelésére. Nagyon kedvelt szappan adalék, főként borotvaszappanokban alkalmazzák. A montmorrilonitok jellemzője, hogy rácsszerkezetük miatt rengeteg vizet (és egyéb ásványokat) tudnak megkötni, így a borotvaszappanoknál a bentonit a penge csúszását segíti elő.

     Sokszor találkozhatunk még zöld montmorrilonittal, más néven a híres francia zöld agyaggal. Gyönyörű színét főleg a növényi eredetű szerves bomlástermékeknek köszönheti. Nagyon erős méregtelenítő hatással rendelkezik, ezt is a zsírosabb bőrök tisztításához alkalmazhatjuk, de mivel a montmorrilonitok szárítják a bőrt, hiszen a bőr felületén és a pórusokban lévő vizet és zsírt is magukhoz kötik, a szappant ajánlható ilyenkor magasabb zsírfelesleggel készíteni, arcmaszkban alkalmazva a zöld agyagot pedig olajokkal, pici glicerinnel és mézzel kombinálhatjuk.

kék agyag     A világon az egyik legértékesebb és legritkább a kambriumi kék agyag. A kambrium a paleozoikum földtörténeti korszak első szakasza volt, ez az agyagféle mintegy 500 millió évvel ezelőtt keletkezett. (Cambria Wales ókori neve, először itt tanulmányoztak a geológusok kambrium korabeli sziklákat.) Főként Szibériában bányásszák, de természetesen máshol is fellelhető- általában nagy mélységekből történik a kitermelés. Színét a benne található vas, cink és ősi alga maradványok adják. Anti-aging kozmetikumokban sokszor használják bőrszövet regeneráló hatása miatt, állítólag halványítja a pigmentfoltokat, és az összes agyag közül ezt tartják a legerősebben tisztító / méregtelenítő agyagnak, ugyanakkor bármely bőrtípusra ajánlható.

     Nagyon érdekes cikket olvashatunk az amerikai National Science Foundation oldalán az Oregonban bányászott kék agyag antibakteriális hatásáról. A kutatók olyan anyagokat kerestek, amik segítséget jelenthetnek a napjainkban világviszonylatban egyre nagyobb veszélyt jelentő, antibiotikumokkal szemben rezisztenssé váló baktériumtörzsek ellen. A kék agyagot többek között a bőrfertőzéseket okozó Staphylococcus epidermidis esetében vizsgálták. Azt tapasztalták, hogy a baktérium (egyéb más tényezők mellett) attól pusztult el, hogy a baktérium sejtekbe hatalmas mennyiségű vas szívódott fel hirtelen az agyagból, így mintegy „túltelítődtek” a vas tárolásáért felelős baktérium fehérjék. A cikk leírja, hogy a fentebb említett híres francia zöld agyag is annak köszönheti népszerűségét, hogy annak idején a Buruli fekélyeket, amit a Mycobacterium ulcerans nevű patogén okoz, ezzel kezelték (agyagos, ún. ásványi fürdőket vettek a betegek). Ez a kór ma már inkább csak Afrikában üti fel a fejét, érinti a bőrt, a bőr alatti kötőszövetet (fekélyes elváltozások és duzzadt nyirokcsomók jellemzik, ill. egy idő után az ízületek is érintettek, és halálos szövődményeket okozhat). Kezelése manapság (agyag helyett?!?) a fertőzött területek kimetszésével és bőrátültetéssel történik… Sajnos az eredeti francia zöld agyag lelőhelyek már régen kimerültek, és az újonnan bányászott, kereskedelmi forgalomban lévő minták már nem mutatják ugyanazt a gyógyító hatást a vizsgálatok tanúsága szerint. Ellenben éppen a francia zöld agyaggal végzett kutatások kapcsán kezdtek el más agyag típusokat is vizsgálni, olyan alternatívákat, amelyek használhatóak lehetnek a modern orvoslásban. Az oregoni kék agyaggal kapcsolatban figyelemreméltó eredményeket kaptak: hatékonynak bizonyult a meticillin-rezisztens S. aureus és a (Magyarországon is egyre nagyobb terápiás problémát jelentő) széles spektrumú béta-laktamáz (ESBL) termelő (penicillin-rezisztens) baktériumok ellen, ám jelentős lehet a jövőben a nehezen gyógyuló sebek kezelésében is, mert ezeknek a beteg bőrfelületeknek a pH-ját helyreállítja, egyben a fertőző baktériumokat elpusztítja...

     …de evezzünk vissza a kozmetika területére! Közkedvelt még a rózsaszín agyag. Amivel eddig találkoztam, az általában dominánsan kaolin tartalmú volt, ugyanúgy, mint a gyógyszertári fehér agyag. Maga a szó egy kínai település nevéből származik, Kao-Ling volt az a hely, ahol az elsők közt bányászták ezt az agyagfélét (kínai agyagként is ismeretes volt). Ez egy víztartalmú alumínium-szilikát, hívják még porcelánföldnek is. A kaolinfélék valók csak érzékenyebb, szárazabb bőrtípusra, mert az olajokat nem kötik, így a bőrfelszíni emulziót nem bontják meg. (A rózsaszín kaolin egyébként valamivel „erősebb”, mint a fehér verzió…)

     Remélem ez a kis írás több tanulsággal is szolgált, s végül egy jó tanács: ha agyagot választunk egy adott bőrtípushoz, akkor sose a színe alapján tegyük, hanem először is azt nézzük meg, hogy milyen agyagásványt tartalmaz!

További sikeres szappan- és kencekészítést kívánok Mindenkinek! :)

 

Források:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Agyag

http://en.wikipedia.org/wiki/Kaolinite

http://www.claysandminerals.com/minerals/clayminerals

http://www.nsf.gov/discoveries/disc_summ.jsp?cntn_id=132052

http://www.informed.hu/betegsegek/betegsegek_reszletesen/infections/bacillaris/tbc/mycobacterium-ulcerans-fertozes-buruli-fekely-26764.html

 

 

Zi Cao: Irány Kína!

 

szappan gyöngyköles macerátummal     A távol-keleti natúr szappanos újhullám slágere egy gyönyörű vörös gyökér, mellyel kellemes kék színeket lehet festeni lúgos közegben. A növény kínai neve „Zi Cao”, melyet tévesen nadálytőnek fordított le Google, a Nagy Testvér. Néhány kedves szappankészítő ismerős rögvest ásót, kapát ragadott, de az a fránya nadály sehogy sem akart a netes forráshoz igazodni! :)

      Google tulajdonképpen nem is tévedett olyan nagyot, mert a Zi Cao, ahogy a fekete nadálytő (Symphytum officinale) is egy, a borágófélékhez tartozó növény, a latin neve viszont Lithospermum erythrorhizon. A Lithospermum nemzetségbe szerte a világon sokféle gyöngyköles faj tartozik, melyek közül három Magyarországon is őshonos (Lithospermum officinale /kőmagvú gyöngyköles, Lithospermum arvense / mezei gyöngyköles és Lithospermum purpureo-coeruleum / erdei gyöngyköles). A kőmagvú gyöngykölest felénk vesekő gyógyításában, fokozott pajzsmirigyműködés esetén illetve a fogamzásgátlásban (litoszpermsav) használták (tea készítése: 20 g / 1 liter forrásban lévő víz, 10 percig áztatjuk- napi adagja 3 csésze).

      A Lithospermum eythrorhizon Kínában mindenhol terem, a déli vidékektől (Yun Nan) egészen az északi területekig (Dong Bei), illetve a nyugati Xin Jiangtól Tibetig. Az ottani orvoslásban a gyöngykölessel történő gyógyítás hagyománya igen messzire nyúlik vissza az időben: írnak róla a 2000 éves “Shen Nong Ben Cao Jing”-ben, szerepel a 16. századi “Ben Cao Gang Mu”-ban. Főként égési és egyéb sebek kezelésére ajánlják. Gyulladáscsökkentő és antibakteriális tulajdonságát a források szerint a benne található shikonin (C16H16O5) biztosítja (shikonin, acetil-shikonin… stb.), ám ennek a vegyületnek a neve talán ismerősebbnek hangzik, ha „alkannin” néven nevezzük! Igen, így van: a gyöngyköles gyökere ugyanazt a festékanyagot tartalmazza, mint a mi báránypirosítónk (alkanna, mely szintén egy borágóféleség), egyszóval nem kell Kínáig szaladnunk, ha a növény áldásos hatásait szeretnénk élvezni! Az érdekesség kedvéért azonban rendeltem vagy egy fél zsáknyit a Távol-Keletről, mondván két egyforma növény nincs, ezt is ki kell próbálni! :)

 

kínai gyöngyköles


     A szappanról: dominánsan olíva szappan, ahol a teljes olíva mennyisége a receptben gyöngyköles macerátum volt. A szappanosodás alatt csodás színeket produkált az eredetileg meggypiros olaj: a sötétkéktől a türkizen keresztül az acélkékig. (Ki kell próbálnom majd más típusú masszával is, az alkanna lilás árnyalatait ennél a növénynél nem tapasztaltam.) Egy kép magáról a gyökérről és a belőle készített vörös macerátumról, mely lúgos közegben természetesen színt vált:

 

Lithospermum erythrorhizon gyökér

 

gyöngyköles macerátum

 

      Az ünnepek tiszteletére készítettem alkannával is szappant, összehasonlításnak íme a fotója:

 

alkannás szappan

 

      A színanyag a források alapján igen stabil (hőnek és fénynek ellenálló), de főként savas és semleges közegben. Sajnos a legelső alkannás szappanommal negatív tapasztalataim voltak a szín stabilitást illetően, most antioxidánsok alkalmazásával igyekeztem elejét venni bármiféle problémának. Egyébként igen kedvelt színezőanyaga mind az élelmiszeriparnak (fagylaltporok, sütemények, húskészítmények), mind a kozmetikai termékeknek és természetesen gyógyszeripari alapanyag, amellyel kapcsolatosan a kutatások folyamatosak, számos tanulmány olvasható akár az interneten is (shikonin, alkannin).

      A Távol-Keletről indulva ma már számos ekcéma, bőrkiütés, pikkelysömör és akné elleni szert gyártanak gyöngyköles olajjal, kivonattal. Napvédő és barnító krémek, hajápolási szerek alapanyaga.

     Belsőleg főként a szívre, a májra és a vérkeringésre hat, méregtelenítő növény, védi a májat, csökkenti a vércukorszintet, serkenti a véralvadást, így vérzéscsillapító hatású, illetve ugyanúgy, ahogy a kőmagvú gyöngyköles, használható a fogamzásgátlásban. Újabban vizsgálják vírusellenes tulajdonságait is (pl. HIV fertőzés kezelése), illetve daganatellenes hatását- a rákra többek között azáltal hat, hogy reaktív oxigénformákat generál a beteg sejtekben, ezáltal idézve elő a programozott sejthalált.

     Szóltunk hát a magyar és a kínai szappankékítő verzióról, de létezik egy indiai növény is, amely az alkanninnak kitűnő forrása (és szintén használják a szappankészítésben): ez a jávorka-vértő (Onosma echinoides), melynek a neve az ayurvédikus orvoslásban a „ratanjot”

     További kísérletekre fel! :)

Sok-sok színes szappant Mindenkinek!

 

Forrás:

https://hu.wikipedia.org/wiki/Gy%C3%B6ngyk%C3%B6les

http://www.nature.com/cr/journal/v18/n8/full/cr200886a.html

http://www.phytopurify.com/alkannin-p-5166.html?gclid=CL-i-P7UjsoCFVWdGwodpYkGKA

https://en.wikipedia.org/wiki/Lithospermum_erythrorhizon