KULTÚRFÜRDŐ ÉDENTŐL NAPJAINKIG 1. RÉSZ

(Mezopotámia, Egyiptom, India, Kína és a sivatagi népek)

A legelső gondolatom az volt, hogy az arab fürdőkultúráról fogok írni, így lenne stílszerű ezen az oldalon. Ám, hogy úgy mondjam alaposan elmerültem a fürdők vizében, egyre távolabb és távolabb kerültem az eredeti témától. Gondolatban eljutottam egészen Japánig, majd áteveztem egy kicsit az amerikai kontinensre is, aztán pedig visszanyúltam az időben és térben, ameddig csak lehetett...

  Arra a következtetésre kellett jussak, hogy a világtörténelem legpiszkosabb kreatúrája a középkori európai ember volt. Még csak nem is az ősember- ő bizony rendszeresen megfürdött, ha másért nem, hát néhány zaftos halacska kedvéért... :) de az is valószínű, hogy rendszeresen tisztálkodott- hiszen az állatok is megteszik, ahogy azt a képen is láthatjuk :)

A fürdők történetét elemző írásokat sosem éreztem teljesnek, mindig a szűk európai szemszögből mutatják be a dolgok alakulását, s csak egy-egy mondat erejéig említik meg, hogy volt ám a görög, római- és a török fürdők előtt is némi higiénia a világon!

Mi most ne tusoljuk el a dolgokat,  öntsünk tiszta vizet a fürdőkádunkba- kezdjük a legelejéről: az ember élete a magzatvízben indul, az emberiség első nagy “befürdése” pedig a vízözön volt! Személy szerint a klímatörténészeknek hiszek ebben a témában. Mintegy 12 ezer évvel ezelőtt alakult ki az első, hagyományos értelemben emberi civilizációnak nevezhető natufi kultúra a Közel-Keleten. Ekkoriban a klimatikus viszonyoknak köszönhetően rendkívüli bőség, valódi paradicsomi állapotok jellemezték ezt a területet, az emberek békében, jólétben élték napjaikat. DNS vizsgálatokkal igazolták azt is, hogy ebben az időben és itt volt először ősbúza. Hálát adtak hát az Istennek / Isteneknek mindezért, felépítették a világ legrégebbi templomát (köralakban felállított kőoszlopokról van szó): a romok a törökországi Göbekli Tepében tekinthetőek meg, 11 ezer évesek! A legmeglepőbb a dologban, hogy erre a helyre messze földről érkeztek zarándokok- ezt onnan tudják az archeológusok, hogy kőpengéket, kőeszközöket találtak a helyszínen, a kövek származását pedig könnyedén be lehetett azonosítani: a mai Irán és Irak területéről, valamint a Mediterráneum keleti feléből származnak.

Ez az idilli állapot ezer évig tartott. A Föld éghajlatában bekövetkező lehűlés és ínséges időszak hatására a natufi kultúra összeomlott, a népesség drasztikusan lecsökkent. Pár évtized alatt azonban ismét mintegy 7 fokot emelkedett az átlaghőmérséklet, a csapadék mennyisége a duplájára nőtt, a gleccserek olvadtak, a Fekete-tenger vízszintje pedig úgy megemelkedett, hogy 8400 évvel ezelőtt átszakadt a Boszporusz, a víz megindult a Földközi-tenger irányába... Ennek a természeti katasztrófának köszönhető Britannia és Japán kialakulása! El tudjuk ezt egyáltalán képzelni?

A fenti képen Noé bárkája, és egy, a bárka horgonykövei közül. A helyszín: az Ararát térsége, Törökország (iráni határhoz közel). Hogy tényleg hajó, az biztos (radarkép is készült), de “csupán” 4800 éves- lehet, hogy sosem járt vízen? Biztonsági intézkedés lenne egy következő katasztrófa esetére? Még ez is elképzelhető... (elvégre ma is vannak ilyen kezdeményezések, lásd például az amerikai Vivos céget; az általuk épített 20 atombiztos luxusóvóhelyre persze csak azok jutnak be, akiknek nagyon vastag a pénztárcája, állatokat meg biztos nem engednek a "fedélzetre"... pláne galambokat olajággal!

Jogosan kérdezed, Kedves Olvasóm, hogy hogyan jön mindez a fürdőkultúrához... A válaszom: a dolgokat mindig folyamatukban kell megvizsgálni! Mert mi történt a vízözön után? Az emberek maradéka, akiknek az élete eddig elválaszthatatlan volt a tengertől, behúzódott a szárazföld belsejébe. Ősbúzájuk már volt, a földek termékenyek, találtak édesvízű folyókat... Logikus: letelepedett, növénytermesztő életmódra váltottak- ehhez megtanulták elvezetni a vizet egyik helyről a másikra (az öntözéses mezőgazdaságnál elengedhetetlen módon), és – itt jönnek a fürdők – szép lassan kialakultak az első vízvezetékes városok! Fejlett csatornarendszerrel, ciszternákkal, közfürdőkkel. A legrégebbi régészti leletek “fürdőszoba témában” mintegy 5000 évesek -haladjuk a korban lépésről lépésre...

Egy babiloni epikus töredék szerint (Kalla Gábor fordításában):

“Nád egyetlen sem nőtt még,

Fa egyetlen sem sudarasodott még,...

ház egyetlen sem készült még,

város egyetlen sem épült még,...

az országnak összessége tenger volt,...

akkor épült Eridu...”

A városok eredete, a legelső város tehát: Eridu, Mezopotámia. (Mai neve: Tell Abu Shahrain, Irak.) Ennek a pre-sumér / sumér településnek a történelmét tudják a régészek a legrégebbi időkig, az i.e. 6. évezredig visszakövetni. A sumér iratokban sok helyen nevezik Babilonnak (illetve "NUN.KI", mely néven említik a későbbi Babilont is). Valószínűleg Eridu zikkuratja (toronytemplom) volt az eredeti Bábel tornya, Ádám és Éva története is valójában ide vezethető vissza (lásd Adamu, Ea- akit érdekel, járjon utána :)). Igazán figyelemreméltó hely, ám az igazi nagyváros Uruk lett (fénykora i.e. 4. évezred), Eridu megmaradt vallási központnak. (Uruk nevéből származik egyébként Irak neve (közép-perzsa “Eraq”)). A városban olyan hajózható csatornarendszert hoztak létre, amely az Eufrátésszel “kiegészülve” biztosította a tengeri összeköttetést, a várost szinte vízivárossá alakították, ezért szokás Urukot régészeti körökben a “sivatag Velencéjének” is nevezni. (Az Eufrátész medre azóta lényegesen eltolódott- ez is közrejátszott Gilgames városának hanyatlásában.) Urukban már számos közfürdő is működött, tehát nem csak a templomon belül volt lehetőség a (rituális) tisztálkodásra.

A mai Pakisztán területén, az indus völgyi Mohenjo-Daroból valók még további, fürdőkkel kapcsolatos jelentős leletek, ez a kultúra i.e. 2600 körül virágzott fel (Harappai civilizáció). A fellegvárban egy hatalmas medence található (lásd a képen), melyet bitumennel tettek vízhatlanná. 20 km-es vízvezetéken jutott fel ide a víz. Ez a nagy medence nyilván a vallási ceremóniákhoz kellett, de Mohenjo-Daroban is volt számos más, kisebb fürdő, úgy tűnik hát, hogy ez már a legelső nagyobb emberi városokra jellemző. Sőt! A tehetősebbek házában feltártak modernnek mondható fürdőszobákat, az egyik épületben például egy kívülről kazánnal fűtött, melegvizes fürdő volt!!! Az utcai szennyvízelvezetés szintén meg volt oldva (derítőkbe gyűjtötték). Ez a civilizáció egy időben létezett a mezopotámiai, a krétai és az egyiptomi kultúrákkal, természetesen mindegyik mindegyikkel kereskedelmi kapcsolatban állt, tehát nyilván minden téren, így kultúrálisan is hatást gyakoroltak egymásra.

Az egész térségből számos bizonyíték került elő arra vonatkozóan, hogy milyen magas szinten állt a személyes higiénia még a közemberek között is! Ezt azért hangsúlyozom ennyire, mert mindenhol az olvasható, hogy az ókori keleten nem elsősorban utóbbi miatt fürödtek az emberek, hanem kultikus, rituális céllal, azaz a szellemi megtisztulás kiegészítőjeként, vagy maximum néha gyógyászati okokból. Nos: egy olyan helyen például, mint a fent említettek, vagy mint az ősi Kréta (minószi civilizáció, i.e. 3 évezred), ahol szintén folyó vizes fürdőszobákkal felszerelt házakat tártak fel vízöblítéses vécékkel és ismerték a padlófűtést, vagy a szíriai Abu Kemal, ahol a régészet legrégebbi, égetett agyagból készült fürdőkádjaira bukkantak rá, amelyekhez hideg-meleg vízelegyítő szerkezet is tartozott (azt is meg tudták állapítani, hogy ezekben a fürdőzők illatos fürdősókat használtak a fürdéshez), ez számomra nem egyértelmű.

Végül Babilont se hagyjuk ki a sorból- időben ugyan később (i.e. 2. évezred), de itt is fejlett vízvezetékhálózatot építettek ki, melyet rácsok védtek a bogaraktól és a patkányoktól. Szemiramisz függőkertje az ókori világ 7 csodájának egyike és egyben vízgazdálkodási remekmű! Egyesítette az öntözés, a csatornázás és a vízelvezetés funkcióit. Babilonban fürdőszobák, vécék szintén feltárásra kerültek. A tisztálkodáshoz főként a cédrusfát használták, bár a szappanról is az a hír járja, hogy ismerték, illetve már i.e. 2800 körül használtak valamilyen szappanhoz hasonló tisztálkodószert Mezopotámiában. (Érdekes, hogy a cédrusfa szappanként (hajmosószerként) való használata az amerikai indiánok közt is elterjedt szokás volt! Egy még zárójelesebb megjegyzés: a maja piramisok funkciójukban és kialakításukban is a zikkuratokhoz hasonlíthatóak, az egyiptomi piramisok temetkezési helyek, és nem templomok voltak.)

Egyiptomban az i.e. 4. évezred elején Menes fáraó indítja be a nagyszabású vízi építkezéseket. A Níluson hatalmas gátak készülnek, az öntözéssel művelt területeket csatornázzák, emellett itt is kialakítanak hajózó-csatornákat (pl. Ptolemaiosz csatorna a Nílus és a Vörös- tenger között). Folyik a közművesítés: Alexandriában 4 emelet magas (!) földalatti víztároló medencéket építenek az édesvíz-készlet tárolására.

Az egyiptomiak által használt kozmetikumokról rendelkezünk a legtöbb információval temetkezési szokásaik és a széles körű régészeti feltárások miatt- a fentebb említett Menes fáraó sírjában ébenfa ládákban kenőcsöket, szempillafestéket, rúzst, hajápoláshoz használt eszközöket találtak a rengeteg más ékszer és használati tárgy mellett. A legrégebbi „kozmetikai” lelet azonban nem egyiptomi: ez egy sumér sírból származó közel 8000 éves (!) szemöldökfesték! Az egyiptomi, a mezopotámiai és a perzsa emberek tehát festették az arcukat, körmüket, hajukat (pl. hennával), a babiloni hölgyek pedig még a mellüket is sminkelték! De gondoljunk csak arra, hogy egy múmia bebalzsamozásához mekkora “kozmetikai” tudásra volt szükség...

A leletek alapján az egyiptomiak bizonyíthatóan zsíradékokból alkáli sók hozzáadásával készítették a szappant (így valószínűleg a többi területen is így volt, bár inkább orvosszerként, nem pedig általános tisztálkodószerként funkcionált). A masszázs és a különböző olajos és növényi kivonatokkal történő bedörzsölések pedig szintén igen közkedveltek voltak az egész térségben (lásd pl. i.e. 2330-ból származó egyiptomi falfestmény, Saqqara). Végül ne feledkezzünk meg a csábító Kleopátra fáraónőről (lásd a képen), tejfürdőiről és palotájáról a Holt-tenger partján, ahol iszapkezeléseket alkalmazott az örök fiatalság jegyében... (Egyébként a spa központok kínálatában manapság gyakran találkozhatunk az ún. rasul-fürdővel, mely egy óegyiptomi eredetű gyógyiszap-kezelés. Egy gyógynövényes gőzzel átmelegített kamrában különféle gyógyiszapokkal masszírozzák az embert, a ceremónia pedig egy kiadós zuhannyal, majd pihenéssel zárul.)

Itt most az európai logika szerint a görögök fürdőzési szokásai következnének – de ha nem írnék a Távol-Keletről is, akkor óriási űr keletkezne az emberiség kollektív tudatában... :) Már esett szó Mohenjo-Daro modern fürdőszobáiról, Indiába alább még visszatérünk. Nézzük hát Kínát, hiszen Kína maga a víz kultúrája, és a neolitikum óta az egyetlen folyamatos civilizáció, a Föld legsűrűbben lakott területe.

A világ rendező elvének az ötös számot tartották (öt alapelem, pentatónia a zenében...)- állítólag a kínaiak öt naponta fürödtek és naponta ötször mostak kezet (ezt több helyen olvastam, remélem, aki először leírta, az nem csak viccelt!:)). Ami viszont bizonyos: itt már a Neolitikumban, mintegy 7000 éve kutakat fúrtak (a világ talán legrégebbi kútja: Hemudu, Zhejiang területe), és az i.e. 5. évezredben nagyszabású csatornázási és egyéb vízépítési munkálatok folytak (Nagy Yü császár nevéhez köthetően). Azt mindenki tudja, hogy létezik a Nagy Fal, de azt már kevesebben, hogy ennek a vízi párját is létrehozták a Kínai Birodalomban: a Nagy Csatorna a maga 1300 km-es hosszúságával a világ leghosszabb vízi útja volt korában. I.e. 1100-ból arra is vannak bizonyítékok, hogy a vízépítési munkákat mérnökök irányították, a városok csatornarendszerének zöme ekkortájt került kialakításra.

Ha az ember a régi kínai fürdőzési szokások után kutat, alapvető, hogy végül az ősi kínai gyógyászat eredményei terítékre ne kerülnének. Az i.e. 3. évezredből származó kínai füves könyvek nem csak gyógynövények leírását tartalmazták, hanem orvosi és szépségápolási tanácsokat is, és ugyanebből az időből való az első írásos dokumentum a masszázs alkalmazásáról – a “sárga császár”, Huang Di által írt összefoglaló orvosi munka a tradícionális kínai medicina legelső írása. A fürdéshez alapvetően a bablisztet használták, hajmosáshoz pedig a Gleditsia sinensis (zào jiá / gledícsia, lepényfa) termését  (a mi szentjánoskenyérfánkhoz hasonló). A gyógynövényes fürdő (pao tang) is alapvetően kínai találmány: erről  az első feljegyzés a Zhou Dinasztia (i.e. 1000-től) alatt készült. Lényege: a forró vízben a növényi hatóanyagok könnyebben felszívódnak a bőrön át. Mintegy 4000 féle gyógynövényt ismertek és használtak!!!

 Végül említsük meg a kínai történelem leghíresebb fürdőzőjét, Kleopátra kínai alteregóját, Kína legszebb asszonyát (a képen az ő kádja látható): Yang Yuhuan (később Yang Guifei) a virágfürdőket kedvelte leginkább, naponta több órát töltött a melegvizű forrás táplálta kis medencében (Huaqing hőforrás), hogy a bőre mindig selymes, friss és illatos legyen. A Tang Dinasztia (616- 807) bukását szépsége okozta- Xuanzong császár teljesen a hatása alá került, így a hölgy igen jelentős politikai befolyásra tett szert. A dinasztia hanyatlása a nevelt fia által szervezett birodalmi felkelésnek köszönhető, amiért Yang Yuhuan végül öngyilkosságot követett el. Kedvese elvesztését a császár soha többé nem heverte ki.

Ahogy a kínai, az indiai orvoslás is a gyógyászat történetének legrégebbi rendszerei közé tartozik, gyökerei egészen a Védák szent irataiig nyúlnak vissza. Az ayurvédikus tanokat főleg az i.e. 2. évezredben lejegyzett Atharvaveda tartalmazza. További korai munkák még a Charaka és a Sushruta, melyeket később arabra is lefordítottak (i.sz. 750 körül), majd arab közevtítéssel jutottak el Európába. A hinduizmus és a buddhizmus nagy hatást gyakorolt ugyan a személyes higiéniában kialakult normákra, de itt sem mondható el, hogy kizárólag rituális okokból tisztálkodtak volna az emberek, hiszen nagyon is értették ennek jelentőségét. Ez jól látszik abból, hogy az ayurvedában (jelentése: az élet tudománya) is központi helyet foglal el a rendszeres fürdés, a fogak tisztítása (pl. az olajjal történő szájöblögetés, amelyről az olívaolajjal kapcsolatban írtam már, ayurvédikus eredetű), a bőrápolás és a szemek tisztántartása.

 Az indiai testkultúra hasonlóan fejlődött a kínaihoz, azaz a testápolás / testmozgás / masszázs egysége az egészségmegőrzésben ugyanúgy jellemzi mind a kettőt, csak más filozófiai alapokon nyugszanak. Míg Kínában a tai-chi, a masszázs mellett pedig az akupunktúra, addig Indiában a jóga és az ayurvedikus gyógyászatra épülő aromaolaj- ill. csakra energiamasszázs alakult ki.

Amikor gyógynövényes, illetve virágfürdőt veszünk, vagy egyszerűen illóolajat teszünk a fürdővizünkbe mindig jusson eszünkbe a Távol-Kelet e két országa! A virágfürdő (mandi bunga) különösen Malaysiában vált igen divatossá, nem csak a wellness centrumokban a test felfrissülése végett, hanem, mert a helyiek régóta mágikus erőt tulajdonítanak neki. A szertartást sokszor a helyi sámán, a bomoh vezeti. A leggyakrabban fiatal lányok próbálnak meg jó férjet fogni maguknak, tehát itt nem a szerelmi bájitalok szokása dívik, hanem a szerelmi varázsfürdő.

Az olajfürdő hagyománya ezzel szemben főleg Dél-Indiában vált a mindennapi élet részévé, ezt egészségmegőrző céllal hetente egyszer vetik be az indiaiak (állítólag a nők pénteken, a férfiak pedig szombaton). Tradícionálisan a kókuszolajat használják (30-40 ml / fürdőkád elegendő), néhány helyen tesznek hozzá őrölt borsot és tört fokhagymát is miközben felmelegítik az olajat- ez a “nagyon hagyományos” verzió, de természetesen variálható más gyógynövényekkel és illóolajokkal is. Szappant ilyenkor semmiképpen sem használnak, az olajos bőr (és főleg a haj) megtisztítása többféle gyógynövény porral történhet: használják a már Európában is ismert mosódiót por formában (neve: reetha, a növény latin neve: Sapindus mukurossi), a Shikakai port (Acacia concinna) és az Amla port (indiai egres) (kiválóak korpa és hajhullás ellen), illetve az ubtant. (Megjegyzés: Európában sok wellness központban bevezették az ayurvedikus eredetű pizichil kezelést, mely egy izzasztó hatású olajfürdő, tulajdonképpen egy rengeteg meleg olajjal végzett masszázst takar, a cél a test méregtelenítése.)

 A manapság a nyugati országokban egyre felkapottabb indiai arc-és testradír, az ubtan (lásd még: kozmetikumok / receptek / tán ubtan?) eredeti leírása az egyik védikus szerzőnek köszönhető, Pakisztánban és Indiában egyesek a világ első natúrkozmetikumaként emlegetik. Eredetileg egy, a rituális fürdő vétele előtti tisztítókezelés volt, ám szép lassan átszivárgott a “világi életbe”: az előbb említett országokban az esküvőt megelőző Maayun Bithana (vagy Mayoon) rituálé keretében (ez régebben akár 1-2 hétig is eltartott, manapság már csak egy nap) a menyasszony és a vőlegény bőrét ubtannal varázsolják gyönyörűvé a szertartás előtt.

Még néhány szó a hinduizmusról: nem is mutatja más jobban, mint maga az elnevezés, hogy mekkora a jelentősége ebben a kultúrában a víznek: a hindu szó az Indus folyónév perzsa változata. A mekkai zarándoklat hindu megfelelője a Kumbh Mela (Kumbh: vízhordó edény /szanszkrit/) a világ legnagyobb, 3 hónapig tartó vallási fesztiválja, mintegy 10 millió ember vesz részt rajta. A fesztivál fénypontja a Gangesz szent vizében történő megmártózás.

Szinte minden emberi kultúrában a fürdőzés szimbolikusan a lelki megtisztulás kifejeződésévé vált, ezért a rituális fürdő vétele a legtöbb vallás alapeleme. A Talmud szerint minden víz forrása az Édenből eredő ősi folyó. Az iszlámban előírt kötelező mekkai zarándoklat, a Hadzs első állomása a Mekkához közeli Mika, ahol a hívőknek elsőként testben és lélekben meg kell tisztulniuk. Ugyanígy a zsidóságnál a mikve a hitélet legfontosabb eleme. Ők magát a fürdőt hívják így, ahol a zsidó előírások szerint több esetben kell alámerülni: a havi ciklust befejező asszonyoknak, hogy ismét tisztává váljanak a házaséletre, a gyermekágyból felépülőknek, a menyasszonyoknak, de az új edényeiket is meg kell mártani a mikvében (egy erre külön kialakított helyen) használatbavétel előtt. Férfiak a reggeli ima, a szombat és az ünnepnapok előtt szoktak a mikvében rituális fürdőt venni. (A fentebb lévő bal oldali képen egy feltárt ókori mikve maradványai Qumranból, illetve alább fürdők Jeruzsálem Heródes negyedében.)

Ha különbséget keresünk a szemita és más népek testápolási szokásai között, akkor a legfőbb jellemző, hogy ők az általános, mindennapi tisztálkodást is törvényekkel kezdték szabályozni. Persze arról nem igazán tudok nyilatkozni, hogy az előttük járó kultúrák, gondolok itt például Mezopotámiára, megtették-e ugyanezt, vagy csak a valláshoz kötődő részét írták elő... Azt azonban talán sikerült bemutatnom, hogy a zsidó és arab tisztálkodási szokások (ezek gyakorlatilag megegyeznek) nem „gyökértelenek”… Azt is hangsúlyoznám, hogy a sivatagi, vagy egyéb melegebb égövben élő népek esetén a test tisztántartásának óriási jelentősége van és volt a betegségek megelőzésében, s ezeket a praktikus előírásokat (ilyen a körülmetélés is) a vallás részévé, kötelező érvényűvé tették. Alapvető szabályok például: reggeli mosakodás, száj, fogak tisztítása, ima előtt minden esetben kötelező tisztálkodás, napközben (például amikor hazaérnek a munkából) és este, étkezés előtti és utáni kézmosás, házasélet előtti és utáni teljes fürdés... Ezeket a dolgokat Jordániában a legtöbben igen komolyan veszik, még a legegyszerűbb emberek is „adnak magukra”.

Zárógondolatként nézzük meg, hogy a sivatag egykori karavánfővárosában, a világ mai hét csodájának egyikében, Petrában miként viszonyultak a vízhez a sivatag lakosai. A nabateusok neve annyit tesz: víz után kutató ember („anbata”). A rózsaszín város természetesen szintén vízvezetékhálózattal, víztározókkal rendelkezett, de számos forrás is volt ezen a területen, némelyik még ma is csordogál. A nabateusok kutattak, s találtak is vizet, ezt a kincset pedig óvták, raktározták… Abban a szerencsében volt részem, hogy ezt a hatalmas területet elég alaposan bejárhattam, próbáltam minden apró zúgba bemászni; meglepődve fotóztam le a következőt (a legszárazabb hónapban, egy több ezer éve használaton kívüli vízhálózat mellett):

Vajon ez a helyiség mi volt egykor…?

Utószó: igyekeztem rávilágítani a keleti emberek mélyen gyökerező kapcsolatára a vízzel, s ennek a kapcsolatnak a hatására a kialakuló (többek között testápolási) szokásokra. A víz maga az élet, s ott, ahol kevés van belőle, megtanulja az ember tisztelni, megtanulja helyesen felhasználni, egyben folyamatosan vágyik rá, s vágyik egy olyan helyre, ahol bővízű források fakadnak, melyek sosem apadnak el… Nem véletlen, hogy az égi és a földi Paradicsom (Ígéret Földje) víziója ennyire meghatározta, és éppen a sivatagos területeken élő népek gondolatvilágát!