Szappan típusok régen és ma
Sokan, akik mostanában szappankészítéssel foglalkoznak, a mesterség alapjait csupán rövid tanfolyamokon sajátítják el, vagy nyugati szappanos blogokat olvasgatva, így általában nem adódik lehetőségük arra, hogy a különböző szappan típusokról, ezek különféle előállítási módjairól bővebben tájékozódjanak. Tudnunk kell, hogy a hideg eljárásos szappankészítés csupán a szappanosítási módszerek legegyszerűbb módja, divatba csak az utóbbi évtizedekben jött igazán, amióta a szappankészítés túlnőtte az egyszerű házi praktikák körét, és igazi kézműves hobbivá lett. Az egyszerű CP („cold process” azaz hideg eljárással készülő) szappan utóbbi célnak tökéletesen megfelel, hiszen tetszőlegesen lehet játszani a masszával, szebbnél szebb mintákat kialakítva. A termékek eladása okán ódákat zengnek a CP szappan kedvező bőrápoló tulajdonságairól, kiváló minőségéről- de ez, valljuk be nem volt mindig így (bár nem vitatható, hogy sok előnye van az eljárásnak). Ha megkérdezhetnénk egy szappankészítő mestert, aki mondjuk 100 évvel ezelőtt élt, nem valószínű, hogy ezeket az ún. enyvszappanokat nevezné meg, mint a szappanok közti legmagasabb minőséget. Nagy bánatunkra ezek az öregek már nem lehetnek köztünk, de régi könyvekben még olvashatunk tőlük a régi szappanos céhekben folyó munkáról, az általuk különböző szappanosítási technikákkal előállított mesterművekről.
Hogy miért írok erről? Mert most ráérek… na jó, ez vicc volt! :) Elsősorban azért, mert a tudás hatalom, még akkor is, ha a legtöbben csupán a család számára akarnak néha egy-egy adag szappant elkészíteni, és ehhez éppen elég a hideg eljárás ismerete. Azt, hogy mit csinálunk, és miért éppen úgy, illetve, hogy amit csinálunk, az nem a kizárólagosan jó módszer adott végeredmény eléréséhez, meg kell érteni mindenkinek, aki ennek a szép hobbinak hódol. Tekintsük hát át a szappan típusokat technológiai szempontból, ahogy a régi mesterek kategorizálták ezeket.
Az első csoportot a szilárd állományú nátronszappanok alkotják. Ezek természetesen nátronlúggal (NaOH) készülnek. Nátronlúgot állítottak elő öregjeink is, amikor a mosószódához oltott meszet adagoltak, és így főzték nagy üstökben a mosószappanokat különböző hulladékzsírokból. Ha valaki azonban azt képzeli, hogy az általuk használt eljárásnak bármiféle köze lenne a tanfolyamokon tanított hideg illetve meleg eljárásos szappankészítéshez, az nagyon nagyot téved. Ebből a tévedésből elég nagy fejetlenség kerekedett szappanos körökben, és itt kerül a képbe, hogy miért fontos ismerni a különféle eljárásokat. Az ún. színszappanokat, melyek a nátronszappanok első kategóráját képviselik (s amelyeket azokban a bizonyos ódon, kormos falú üstökben főztek), lúgtöbblettel készítették. Erre egyrészt azért volt szükség, mert egy falusi öreg néni csupán hosszú élete rutinja alapján ismerte, hogy adott zsírmennyiséghez (ami csak hozzávetőleg ismert súlyú volt, hiszen nem mérte le, hogy az avas zsírszalonnából meg a csontokból pontosan hány kiló és hány gramm zsiradék főtt ki a szappanüstben) mennyi mosószódával és oltott mésszel lehet szappant készíteni. (Természetesen azt sem tudta, hogy utóbbi reakcióban grammra pontosan mennyi NaOH keletkezik.) (A hagyományos szappankészítésről és a kisózásról még ITT és ITT olvashatsz.)
A lúgtöbblet azonban más célt is szolgált- ennek hatására az üstben rotyogó szappanmasszából szép lassan kiváltak a szappansók (ez maga a mosóaktív anyag), és ez az ún. színszappan feljött az oldat tetejére. Régi falusi beszámolók alapján magán a fenéklúgon (az üstben) hagyták megszilárdulni sokszor, szépen összeállt a lúgoldat tetején, kinyomva magából minden felesleges lúgot, majd innen egy tömbben szedték le, vagy még puhán kanalazták olyan formába, ahonnan szintén elfolyhatott a még benne lévő lúgos lé. Sokáig azt képzeltem, hogy a színszappanok kisózásához mindenképpen konyhasó kell- ez nem így van, a konyhasó csupán a drága (és veszélyes) nátronlúgot (az el nem reagáló lúg túl magas arányát) hivatott kiváltani a folyamatban.
Térjünk rá a nátronszappanok második, a hobbi szappanosok által jól ismert csoportjára, az enyvszappanokra. Hogy megértsük, miért is nevezik ezeket így, ismernünk kell magát a kémiai reakciót, amelyben az olajokból a lúggal szappan keletkezik. Az olajok ún. trigliceridekből állnak, azaz az olajokat alkotó zsírsavak (ilyenek pl. olajsav, palmitinsav, laurinsav, mirisztinsav és így tovább…) hármasával kapcsolódnak egy glicerin molekulához. Amikor ezek a trigliceridek egy vizes oldatban találkoznak a nátronlúggal, akkor azonnal felbomlanak, szétszakadnak szabad zsírsavakra, melyek aztán a lúggal szappansókat (felületaktív alkáli fémsókat) képeznek, a zsírsavakat összekötő glicerin pedig felszabadul. Abban az esetben, ha ki tudjuk számolni az ismert SAP értékek (adott olaj elszappanosítási együtthatója) alapján (akár az „automata” szappankalkulátorok segítségével), hogy az általunk elszappanosítani kívánt olajmennyiséghez pontosan mennyi nátronlúgra van szükségünk, és ezt precíz mérlegekkel ki is tudjuk mérni, ráadásul a biztonság kedvéért alkalmazhatunk kis olajtöbbletet is a szappanmasszánknál (hiszen ezt elbírja a szappanunk, és így semmi esetre sem marad majd benne szabad, el nem reagáló nátronlúg), akkor lehetőség nyílik arra, hogy egyszerűen csak összekeverjük az olajokat a lúgoldattal, majd némi mixelés után az egész elegyet egyben beleborítsuk a szappanöntő formánkba. A lehetőség pedig azért adott, mert ebben az esetben nincs lúgtöbblet, tehát nem lesz a szappanban el nem reagáló, szabad nátronlúg. Ellenkező esetben kötelezően ki kéne sózni a masszát, ahogy azt Dr. Némedy Imre 1945-ös munkájában is olvashatjuk:
„A kisózás által a szappanosodott anyag két külön fázisra különül el; a felső kisebb sűrűségű színszappanra és az alsó nagyobb sűrűségű vizes sóoldatra, amelyben a fölös lúg és glicerin is oldva van. Az elmondottakból kitűnik, hogy a kisózás célja a színszappan lúgmentesítése, tisztítása: mert ha zsiradékok elszappanosítására a lúganyagot a teljes elszappanosítás céljából a zsiradékokhoz viszonyítva fölös mennyiségben alkalmaztunk, úgy csak a kisózás művelete ad módot arra, hogy a szappanban maradt fölös lúgot eltávolítsuk…”
Összefoglalva: a színszappanok lúgtöbblettel és kisózással készülnek (tehát nem a CP mosószappanok készülnek lúgtöbblettel !!!), kémiailag kizárólag szappansókat tartalmaznak, ezzel szemben az enyvszappanok (készüljenek bár hideg, vagy meleg eljárással) olajtöbblettel („superfat”). Előbbi esetben a kisózás, utóbbi esetben pedig az olajtöbblet BIZTONSÁGI SZEMPONTOKAT szolgál- célja, hogy a szappanmasszánkban semmiképpen ne maradjon nátronlúg. Az enyvszappanok az olajokban lévő, illetve a szappanosodási reakcióban képződő összes anyagot, köztük a glicerint is tartalmazzák.
Ne gondoljuk azonban, hogy egy színszappan csak mosószappanként funkcionálhat, és egy enyvszappan pedig kizárólag pipereszappan lehet: egy SF=0%-os CP kókusz szappannal is kiválóan lehet mosni… A történelem folyamán a mai szappanjaink őse, az aleppói szappan enyvszappan volt. A híres kasztíliai és marseille-i olíva szappanok viszont már színszappanként kerültek forgalomba (szemben a barnás aleppóival ezek már hófehérek voltak). A céhes időkben pipereszappanokat is a színszappanok adalékolásával, illatosításával készítettek az öreg mesterek, az enyvszappanok nem voltak „divatban”, mint manapság. De folytassuk a szappantípusok ismertetését - idézzünk ismét a fentebb említett könyvből:
„A kisózás lehet teljes, amely esetben a tömény sóoldat hatására a szappanenyv teljesen elkülönül a fölös lúg, glicerin és víz oldatától, tehát a lúgoldat oldott szappant csak igen csekély mennyiségben tartalmaz. Az így elkészített szappant fenéklúgon főtt színszappannak mondjuk. (…) A szappanfőzésnek ezt a módját ma már (azaz a könyv írásakor 1945-ben) ritkán alkalmazzák, mert a teljes kisózás által aránylag gyengén habzó szappant nyernek. A szappan kisózása azonban olyan módon is végbemehet, hogy bár elkülönül a színszappan az alsó lúgoldattól, de a sótöménységtől függően nagyobb mennyiségű szappan a kisózó oldatban marad, miáltal annak állománya kocsonyás, enyvszerű lesz. Az ilyen módon nyert szappant enyvcsapadékon főtt színszappannak nevezik. Így készülnek a legjobb minőségű mosó- és háziszappanok…”
A történet, amint látjuk, érdekesen alakul- olyan szappan típusokat említ a könyv, melyekről nem sokat hallani mostanában. Néhányat lapozva elérkezünk az enyvszappan típusok ismertetéséhez:
„Enyvszappanok alatt azokat a szilárd állományú szappanokat értjük, amelyek kisózás nélkül vannak előállítva. Összetételüket illetőleg lehetnek nátron- vagy nátron-káliszappanok… Nagy előnyük az enyvszappanoknak- szemben a kisózott színszappanokkal- az, hogy nagymértékben tölthetők a szappantöltő anyagokkal… Az enyvszappanok készítése egyszerű, kinyerési százalékuk magas, és a nyert szappan jó habzás és kitűnő mosóhatás által tűnik ki.”
Itt megkérdőjeleződik számomra az a mai szappanos körökben elterjedt nézet is, hogy valóban a CP szappan lenne, ami kevésbé szárító hatású? Az általunk az esetek többségében mosószappannak titulált színszappanok (mint amilyen az egykoron nemesnek tartott kasztíliai is volt, vagy nagyanyáink kisózott szappanjai) tényleg kevésbé gyengédek a bőrhöz?
A másik érdekesség, ami a fenti idézetből kitűnhet, hogy készítettek egykoron vegyes lúgozással is pipereszappanokat- a szappanok felosztásánál a következők állnak: szilárd állományú nátron-káliszappanok, melyek lehetnek pipereszappanok, glicerinszappanok és borotvaszappanok. Ennek hatására öntöttem is egy 60 % kálilúggal készült kókusz szappant, kiváló minőségű, extrém módon habzó szappan lett, egyáltalán nem volt túl puha, bár jóval gyorsabban kopott, mint egy sima nátronszappan. Érdemes tehát kísérletezni!
Nagyon érdekes csoportot képeztek egykoron az ún. félszínszappanok, azaz az eschwégi szappan. Ezek különleges eljárással készültek, melynek lényege, hogy nem közvetlenül a készítés során sózódik ki a szappan, hanem megszilárdulás közben. Így a színszappan és a szappanenyv egy masszában marad, a szappannak márványos külsőt kölcsönözve. Egyfajta átmenetet jelent ez a színszappan és az enyvszappan kategóriája között. Miután ezt a szappant már akkor sem igazán készítették, amikor az általam idézett régi könyv íródott, így elég nehéz pontos információhoz jutni arról, hogy mik azok a mesterfogások, amelyeket ennek az „ínyencségnek” az elkészítéséhez szükséges tudni. Valahogy úgy képzelem ezeket a szappanokat, mint azokat a hideg eljárásos masszákat, melyek felszínét csodálatos glicerin folyók szabdalják megszilárdulás után. Míg azonban utóbbi esetben általában a véletlen játékaként jelenik meg a márványos felület (például a titán-dioxiddal fehérített masszáknál gyakran jellemző a glicerin / szappan emulzió megbomlása), az eschwégi szappan esetében ennek kialakítása egy tudatos munka eredménye volt. Micsoda profizmus! Egy további idézet szerint:
„Előállításukhoz feltétlenül olyan zsíralapanyagokat kell felhasználni, amelyekben sok az enyvzsír, tehát főleg kókusz- és pálmaolajat. Ezeknek minimum 40-50%-ban kell jelen lenni…(…) Az elszappanosításra legcélszerűbb 26-28%-os lúgoldatot használni; kisózó oldatnak pedig elterjedten alkalmazzák a vízüveg és a hamuzsír keverékét.”
Tanuljunk ismét valami újat! Az olajokat szappankészítési szempontból két csoportba oszthatjuk. Az ún. színzsírok (remélem jól fordítom németről a kifejezést) azok a zsiradékok, amelyek hosszasabb főzés során egy alacsonyabb koncentrációjú lúgoldattól az egyre magasabb felé haladva fokozatosan szappanosíthatóak megfelelően, a belőlük képződő szappansók már viszonylag alacsony sókoncentráció mellett oldhatatlanná válnak és kicsapódnak az oldatból, így ezek a zsiradékok a legalkalmasabbak a színszappan készítéshez. Ebbe a csoportba tartoznak az állati eredetű zsiradékok, a pálmazsír és az olívaolaj. Ezen a ponton némi ellentmondást tapasztaltam a német és a magyar szakirodalom között, mert a magyar könyvekben a pálmazsírt az olajok másik csoportjába, az enyvzsírok közé sorolják (ahogy a fenti idézetben is), ami teljesen logikátlan, hiszen összetételét illetően a vegán szappanokban a disznózsírt helyettesíti. A német irodalom a kókuszolajat és a ricinusolajat nevezi meg, mint enyvzsírt. Ezek az olajok nem érzékenyek a lúgoldat koncentrációjára, nem szükséges gyengébb lúgoldattal kezdeni a szappanosításukat, mert könnyen szappanosodnak, és a lezajló intenzívebb reakcióban termelődő hő is elegendő arra, hogy tökéletesen (főzés nélkül) végbemenjen a szappanosodás folyamata. Az enyvzsírok használata tehát a hideg eljárással készülő enyvszappanok esetében elengedhetetlen, mintegy katalizátorként működnek a nehezebben szappanosodó színzsírok mellett. (Egy megjegyzés: a különböző szappanmasszák melegedése tehát nem csupán a hozzájuk adott adalékoktól függ, hanem magától a massza összetételétől is. A színzsírok viselkedésére a színszappan készítés kapcsán egy következő cikkben még visszatérek.)
Fejezzük be a szappanfajták felosztását az utolsó csoporttal, melyet a káliszappanok alkotnak. Utóbbiak lehetnek kenőszappanok (krémszappanok) vagy folyékony szappanok. A kálilúggal az olajok, zsírok olyan szappansókat képeznek, amelyek vízben jól oldódnak, szemben a nátrium sóival. A kenőszappanok állaga lágy, ezek készítéséhez főleg a sok telítetlen zsírsavat tartalmazó olajok (szezámolaj, lenolaj, napraforgóolaj, tökmagolaj…) alkalmasak, ezek egyenletes textúrát biztosítanak (nem lesz a kenőszappan kocsonyás, nyúlós). Kenőszappan készítésnél a ricinusolaj és a repce olaj kerülendő, mert káliszappanuk nem megfelelő állagú.
Miután a folyékony szappanokról már igen sokat írtam (ITT), ezért erre a területre most nem kalandoznék el, a mai történetnek itt szakad meg a fonala. Ezt a fonalat azonban hamarosan ismét felveszem, s folytatódik a szappanmese egy következő történetben… :)
Jordánia, 2015. júliusa
Omar Anyu
Felhasznált irodalom:
Dr. Némedy Imre: Szappanok és kozmetikai készítmények előállítása
Fred Winter: Handbuch der Gesamten Parfumerie und Kosmetik