HAMUBAN SÜLT POGÁCSA
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy igen szegény ember, annak volt három fia. Ezek a fiúk egy napon elindultak világot látni, szerencsét próbálni, hátha találnának valami szolgálatot maguknak. Az édesanyjuk sütött nekik hammaspogácsát, s emígyen feltarisznyálva indultak a legények neki a hosszú útnak...
Az én történetem ehhez képest a következő. Egy öreg beduin pásztorasszony elindult a kecskéivel kora reggel a pusztába, vele tartott egyik lánya, a menye meg az unokája (azaz én és a kisfiam). Nem a nagyvilágra voltunk kíváncsiak (azt már láttuk eleget, s nemigen tetszett...), hanem a helyiek által használt szappancserjéről szerettünk volna néhány ágacskát letörni, mert biza’ bűvös erő lakozik abban!
Kathme néne (a néne szót ők is ugyanígy mondják ám, úgy bizony!) meg is ígérte, hogy elvisz oda, ahol ez a régen mosdásra is használt gyógynövény sarjad- felpakoltuk hát a tarisznyánkat, beletettük az ütött-kopott, kormos teáskannát, teafüvet, őrölt kardamom magot, kiló (házi, saját termésből származó!) lisztet, fél maroknyi sót, citrommal, dióval és fokhagymával olívaolajban pácolt zöldbabot, meg néhány liter vizet. A tarisznya felkerült a kis szürke csacsi hátára, s nekivágott a menet a sivatagnak.
Az óperenciás homoktengeren túl el is értük azt a cserjés, köves dombvidéket, ahol már a kecskék is vidámabban kezdtek ugrándozni a legelnivaló reményében... A hatalmas kövek és a kisebb kavicsok ezerféle színétől szinte káprázott az ember szeme a tűző napfényben, ám szerencsére itt már be tudott húzódni a szegény ember lánya a tüskés fák árnyékába, vagy a nagyobb sziklák hasadékaiba.
Sivatagi vezetőnk egyszer csak rámutatott egy pici cserjére: “Adzsram!”- a helyiek által emígyen nevezett növény hivatalos nevén Anabasis articulata, melyet évezredek óta használnak a beduinok általános tisztálkodáshoz, illetve különféle bőrbetegségek kezelésére borogatásként. “A következő szappan alapanyag!”- örvendeztem magamban. Fogtam a tarisznyát, s előkerült belőle egy 21. századi tescos műanyag szatyor, melyet gyorsan teleszedtem adzsrammal. Nyugodt szívvel ültem le az időközben a teakészítéshez gyújtott tűz mellé, s élvezettel kezdtem szürcsölgetni a forró, fűszeres italt...
Naplemente után az idő kellemesre fordult, meg is éheztünk kellőképpen, úgyhogy itt volt az ideje az “arbud” elkészítésének. Ezt a kis mesét azért írtam meg, mert fontosnak gondoltam megosztani: a hamuban sült pogácsa nem mesebeszéd! Ma is létező valóság! Csak egy kevés liszt, só, s víz kell hozzá, no meg persze forró hamu és egy kis sivatagi időutazás...
A Magyar Néprajzi Lexikon szerint:
“... A lisztből, vízből, sóból gyúrt, kelesztetlen, forró hamuban megsütött tésztaféleség első említése Julianus és Gerhardus IV. Béla idején tett nagy útjával kapcsolatos: „Hat hónapig éltek Alániában, akkor végre néhány pogány társaságában útra keltek, és egy hatalmas pusztaságon át harminchét napig folyvást mentek. Ezalatt huszonkét hamu alatt sült kenyérrel éltek, olyan kicsinyekkel, hogy ha öt nap alatt megeszik, akkor sem laktak volna jól belőle.” A kovásztalan lepénykenyér Európa-szerte általános volt a kelesztett kenyér megjelenése előtt, a magyar nyelvterületen úgyszólván napjainkig használatos, ma már inkább csak böjti eledelként vagy – Erdélyben – a vásárra menők útravalójaként…”
