AHOL A GLICERINFOLYÓK EREDNEK

     Néha eljátszom a gondolattal, hogy milyen jó lenne egy időgép, amivel meglátogathatnám a régi korokat, meglátogatnám a békebeli nagy szappanos céheket és az öreg szappankészítő mestereket...

     Beállhatnék inasnak, tanoncnak, mint a népmesékben a szegény ember gyermeke, aki elindult a nagyvilágba szerencsét próbálni. Mennyi elveszett tapasztalatot, tudást lehetne így megmenteni!

     Ma a glicerinfolyók kérdése foglalkoztatott. A hobbista készítők a következő indokokat szokták felsorolni, ha szóba kerül ennek a furcsa jelenségnek a létrejötte:

1.  - titán-dioxid
2.  - magas víztartalom
3.  - hőhatás (a szappan gélesedése)

     A helyzet az, hogy velem rendkívül ritkán fordult elő, hogy a készített szappanom felszíne érdekesen márványossá („glicerinfolyóssá”) vált volna, pedig a fenti 3 tényező együttállása nem volt ritkaságszámba menő dolog a praxisomban. Olyannyira ritkán, hogy a gyönyörű fotók, amiket most a bejegyzésben láthattok, kivételesen nem sajátok, hanem Schimmer Gyöngyitől kaptam, akinek ezúton is nagyon köszönöm a kedvességét. Miért nincsenek nekem ilyen szépséges, hegyektől s völgyektől mintázott, térképes szappanjaim? Nem vicc, nekem tényleg nagyon tetszenek!

     Teller Ede egyszer azt mondta, hogy „a tudomány teljes bizonyossággal jobb, mint a tudatlanság”, a tapasztalatokból pedig úgy lesz szép lassan tudomány, ha megpróbáljuk őket összekötni az elméletekkel. A fenti három kitétel (TiO2, víztartalom, hő) csupán tapasztalati tények. De mi a jelenség lényege? Mi maga a glicerinfolyó?

     Önsanyargató hajlamomnak engedve gyakran töltöm az időmet kémiai témájú írások lapozgatásával, főleg, ha azok a szappanozással kapcsolatosak – és itt ismételten köszönetet kell mondjak Baranyiné Péli Krisztinek, aki nemrég postai úton eljuttatott hozzám egy antik könyvet, ami megerősített abban a hitemben, amit már régóta gyanítok. A glicerinfolyós szappanok egy olyan szappantípust képviselnek, amit a régi szappan varázslók igen nagyra tartottak, a piacon pedig komoly kereslet volt rájuk: ezek az eschwégi, vagy félszínszappanok.

     Kapcsoljuk hát be azt az időgépet, hallgassuk a nagy öregek szavait!

     „A félszínszappanok nem nyújtanak teljes tömegükben egynemű jelleget, hanem vágási felületülön szabad szemmel is egymás mellett megkülönböztethetjük a keményebb színszappanból és a lágyabb enyvszappanból álló részeket. A vízben oldhatatlan porfestékeket a szappanenyves részek jobban felveszik, mint a színszappanból álló részek, ezért a porfestékekkel festett félszínszappanok márványosan foltos színezésűek (…)

     Ha a zsírok elszappanosítása révén nyert szappantömeget kisózatlanul hagyjuk, enyvszappant nyerünk, ha ellenben kisózzuk, éspedig olyan mértékben, hogy a szappanoldat még meleg, tehát folyékony állapotban két egymástól eltérő összetételű szappanos anyaggá különül el, akkor ezek a különnemű részek az ülepedés következtében elválnak egymástól; így nyerjük a színszappanokat. A félszínszappan képződésének feltétele hasonlít a színszappanéhoz; az eschwégi szappan is kisózott, éspedig színszappanra és enyvcsapadékra sózott szappan, melyre azonban az jellemző, hogy az enyhén alkalmazott kisózás kövezkeztében a színszappan és az enyvcsapadék csak a szappan lehűlésekor keletkezik, amikor a szappantömeg már olyan sűrű, hogy ezáltal a kiülepedés már nem jöhet létre, s ezért a kétféle szappanminőség a teljesen lehűlt, megmerevedett szappan egész tömegében egymás mellett megtalálható (…)

     Elképzelhetjük, hogy az előbbiekben ismertetett kisózási állapotot csak szűkreszabott határok között és pontosan betartandó körülmények mellett érhetjük el, és még további mértékben fokozza az eschwégi szappan készítésének nehézségeit az a körülmény, hogy a kisózás útján keletkezett enyves részeknek kellő szilárdságot kell mutatniuk… Ezeknek a megkötöttségeknek a következménye, hogy szép eschwégi szappan készítése egykor a főzőmesteri tudás próbaköve volt.”

/Köhler Ernő: Szappanok és mosószerek készítése, 1942./

     Egyértelműen kiderül tehát a fentiekből, hogy „glicerinfolyó” (eschwégi szappan) csak akkor keletkezhet, ha a szappanosodási folyamat tökéletesen lezajlik egy masszában, azaz ha a kellő hőmennyiség hatására egyáltalán eljut a folyamat a végéig: az összes zsírsav szappansóvá alakul és az összes glicerin felszabadul, különválik a zsírsavaktól. Ez a „gélesedés” (mai angolszász nevén nevezve), vagyis a szappanenyv létrejötte. Azzal remélhetőleg minden szappankészítő tisztában van, hogy a hideg eljárással készülő szappanoknál ez a feltétel sokszor nem, vagy csak véletlenszerűen teljesül. A magasabb víztartalom „rásegítő hatása” teljesen egyértelmű, már csak a színszappan készítés módjára gondolva (nagy üstben sok víz…), de ha picit tudományosabbak akarunk lenni: a massza folyósabb, viszkózusabb, ráadásul a víztartalom növelésével a gélesedés hőmérséklete csökken (egy magasabb víztartalmú hideg eljárásos massza alacsonyabb hő mellett gélesedhet).

     Érdekes, magyarázatra szoruló kérdés az is, hogy hogyan sózódik ki egy olyan hideg eljárásos szappan, amit nem sóz ki szándékosan a készítője! Ennál a pontnál egy hobbi készítő bizonyára elakad a gondolatmenetben, nézzük tehát meg ezt is alaposabban!

     Az esetleges tévedés forrása az, hogy a kisózáshoz nem szükséges minden esetben a konyhasó, elég lehet egy adott pillanatban az összetételhez mérten meghatározott lúg koncentráció (határlúgtöménység), vagy bármilyen egyéb elektrolit jelenléte az elegyben.

     A kolloidok, mint a szappanmassza is, nagyon érzékenyek azokra az anyagokra, amelyek vízben oldva vezetik az elektromos áramot: ezeket az anyagokat nevezzük elektrolitoknak. Elektrolit például maga a nátronlúg (marónátron), a kálilúg és a hamulúg, hamuzsír is, a különféle sók (konyhasó, galubersó), illetve a vízüveg, de a titán-dioxid is funkcionálhat így. (Érdekességképpen: kutatók már fejlesztettek olyan napelemes ablakokat – dyesol -, melyek a mesterséges fotoszintézis elvét követve egy a titán-dioxid alapú festékkel vannak bevonva. Ha a felületet fény éri, a TiO2 áramot termel.)

     Visszatérve a szappanokhoz: a kisózás annyit jelent, hogy az elektrolit oldatból a szappansók kicsapódnak, kiválnak, a tiszta (glicerinmentes) szappansókat nevezzük színszappannak. A kisózásnál azért is alapvetőek a hőmérsékleti tényezők, mert a magasabb hőmérdéklet biztosítja a fázisok folyékonyságát. Folytassuk most megint Köhler Ernő szavaival:

     „… a főzőüstben mindenkor jelen van: víz, szappan és kisózó anyag (legtöbbször marónátron és iparsó). Ezeknek a tulajdonságaitól, súlyviszonyaitól, hőmérsékletétől, sőt a légnyomástól is függően, az üst tartalma nemcsak aljlúgra és színszappanra különülhet el, hanem e hármas rendszernek több, egymással nem keverendő megjelenési formáját, fázisát ismerjük. E fázisok: aljlúg, enyves szappanoldat, üveges szzappan, csiszolt színszappan és kisózott színszappan. E megjelenési formák közül egyszerre kettő, sőt három is jelen lehet a főzőüstben…. a fázisok egyensúlyban vannak. Amint egy tényezőt megváltoztatunk, pl. vizet vagy sót teszünk az egyensúlyban levő fázisokhoz, vagy pedig az üst tartalma lehűl, az egyensúly megbomlik, a fázisok súlyaránya és összetétele eltolódást nyer (…) … végül a különféle zsíralapokból főzőtt szappanoknak egymástól eltérő kisózási érzékenysége is befolyásolhatja a fázisok egyensúlyát.

     Ezek után elképzelhetjük, hogy a szappanfőzésnél a kívánatos fázisok biztos létrehozása…. a gyakorlatban nem jelentheti az elméleti tudomány szabályainak alkalmazását, hanem a főzőmester tapasztalaltát és művészetét dícséri. Szappanfőzés közben nem lehet folyton elemzéseket végezni és képleteket megoldani, ezért a szappanfőzést nem lehet könyvből megtanulni, hanem csak a gyakorlat útján.”

     Köhler Ernő okleveles vegyészmérnők szavait érdemes az eszünkbe vésni; megfogalmazza azt, hogy a szappankészítés egy különálló mesterség volt (úgy régen, mint ahogy ma is), s bár kémiai és fizikai fogalmakkal dolgozunk (ahogy az jellemző lehet akármilyen más szakmára is), a mesterségbeli fogások elsajátítása nem a vegytudomány területe, de utóbbi segít, hogy a gyakorlati tapasztalat mögé elmélet kerüljön. A fentiekben tehát sikerült nevén neveznünk a glicerinfolyókat: félszínszappanok, eschwégi szappanok, sikerült azonosítanunk a felsorolt három tapasztalati tényt, ú.m. hőhatás és gélesedés: a szappansók létrejötte és a glicerin felszabadulása, titán-dioxid: az elektrolitok kisózó hatása, magasabb víztartalom: könnyebben elkülönülő fázisok, stb… A könyv végül még egy fontos dologra hívja fel a figyelmet: a massza alap összetételére. A határlúgtöménység az enyvzsíroknál igen magas, a kókuszzsírnál 17 %, míg a pálmamagolajnál 13,5 %. Ezzel szemben a színzsírok határlúgtöménysége alacsony, könnyen kisózhatóak; a faggyú 4,5%-nál, a pálmazsír 5%-nál, az olívaolaj 4,5%-nál, a lenolaj 6 %-nál, a repce 3,5%-nál…és így tovább. Zsírkeverékek kisózhatósága alkotóik kisózhatóságából arányosan tevődik össze. Rendkívül izgalmas, hogy az oxidált zsírsavakból keletkező nátronszappan (azaz, ha avas zsírt, olajat használunk a főzéshez) még a tömény sóoldatokban is oldódik, azaz gyakorlatilag nem sózható ki, így az aljlúgban marad színszappan készítése során. Fontos még tudni, hogy a hőmérséklet csökkenésével a kisózási érzékenység fokozódik: valójában ebben rejlik a félszínszappan készítés titka! A lényeg, hogy olyan anyagot használnak a kisózáshoz, mely elég gyenge ahhoz, hogy magasabb hő mellett még ne okozzon színszappan kiválást, ám ahogy hűl a massza ez a helyzet megváltozik, a szappansók lassan elválnak a glicerines részektől, de közben az anyag már meg is köt, megszilárdul. Innen a márványos külső. Úgy tűnik, hogy a titán-dioxid erre kiválóan alkalmas, bár jelenléte nem feltétele a glicerinfolyók létrejöttének; elég lehet egy adott zsíralap (összetétel) véletlenszerű találkozása a neki megfelelő határlúgkoncentrációval adott hőmérséklet mellett. Persze utóbbihoz azért nagy szerencse kell… még a minden tekintetben egyformán elkészített szappanok is adhatnak teljesen más végeredményt, ha a lehűlés mértéke nem egyforma!

     Az eschwégi szappanok esetében régen a részleges kisózást általában a vízüveg, nátrium-vagy kálium-karbonát és kálium-klorid hozzáadásával biztosították. A szappan összetételét illetően fontos a megfelelő enyvzsír (kókuszolaj) tartalom is, mert a félszínszappan esetében a túl könnyen kisózható massza nem lenne célravezető, de a túl magas kókuszolaj tartalom ugyanúgy kerülendő- a szükséges, illetve a még megfelelő enyvzsír tartalom 20-60%, de a legelőnyösebb a 40%. A színzsírok megválasztására is ügyelni kell – a legegyszerűbb eschwégi szappan alap régen a 40% kókusz + 60% faggyú volt. Folyékony olajokból maximálisan 15%-ot, gyantából pedig legfeljebb 5%-ot ajánlanak…

     Természetesen az otthoni, egy-egy kiló zsiradékból induló hideg eljárásos szappankészítés nagyon távol áll a tonnás méretekben készülő manufakturális gyártástól, tehát egy hobbi szappanos (még, ha hivatalosan gyárt is) inkább csak véletlenül találkozik az eschwégi szappanra jellemző viselkedéssel, törekedni meg szinte biztos, hogy nem törekszik rá, hogy éppen ilyen szappant állítson elő. Ha mégis szembejön a jelenség, akkor viszont csak képzeljük magunkat abba a bizonyos időgépbe… Jusson eszünkbe a régi tudás!