KULTÚRFÜRDŐ ÉDENTŐL NAPJAINKIG 4. RÉSZ

(japán onszen, koreai jimjilbang és az ősi keleti és nyugati izzasztókamrák)

A világ fürdőkultúrájáról természetesen csak a teljesség igénye nélkül lehet beszélni- íme a legérdekesebbek közül még néhány…

A Közel- Kelet után repüljünk el gondolatban a Távol- Keletre. A japánok fürdőzési szokásai az európai emberek előtt kevésbé ismertek. Mint mindenben, ebben is sajátosat voltak képesek teremteni; a fürdés a tisztálkodáson felül számukra elsősorban a természettel való egységet jelenti, a japánok életének ez mindig is szerves részét képezte történelmük során. Nézzük a “szakkifejezéseket”! Az “ofuro vagy furo” a magánházak izzasztó fürdőit jelenti (általában famedence paddal, sokszor cédrusfa fűrészport hintenek bele, mely gyógyhatású, s gátolja az izzadtságszagot). A “sento” a közfürdők neve, ahová barátokkal járnak pihenni és beszélgetni, de a legérdekesebb: a japán “onsen”. A vulkanikus tevékenységnek köszönhetően a szigetország telis-tele van kisebb-nagyobb hőforrásokkal (számuk közel húszezerre tehető!), ezeket a (sokszor titkos) helyeket az emberek régtől fogva használják. Régebben csak kevesen engedhették meg maguknak, hogy saját ofuro épüljön a házukban, az emberek többsége ezeket a “természetes fürdőszobákat” használta. Ez a hagyomány manapság is élő, hiszen azt az atmoszférát, amit a természet lágy ölén történő megmártózás jelent, semmiféle emberi kéz alkotta dolog sem múlhatja felül.

Az onsen szó szerint hőforrást, hévizet jelent. (Másik japán elnevezés az “o-yo”, azaz “a tiszteletre méltó forró víz”.) Vannak köztük olyanok, amelyek már 1000- 1500 éve fürdőként működnek, de a fürdőkultúra szélesebb körben a buddhizmus elterjedésével (az 500-as években) hódított teret az országban. Az onszeneket általában valamennyire kiépítik, de kizárólag természetes anyagokat, fát, követ használnak, s általában nem zárják el a külvilágtól; csodás vízinövények, erdők fáinak lombja alatt teljesen meztelenül meditálhatunk (a nemek külön-külön, bár mostanában kezdenek visszatérni a tradícionális koedukált formához is), majd megpihenhetünk a termálvíz mellé települt autentikus japán fogadókban. Utóbbiakat a helyiek “rjokan” néven ismerik, általában csodálatos japán kertek közepén állnak, ahol sok-sok cseresznyevirág és ezernyi szín ejti ámulatba a látogatót!

Vegyünk sorra néhány híres onszent! A legrégebbinek tartott a híres Dogo Onsen- nem csupán az ezer éves történelme, hanem Hajao Mijazaki (a japán Walt Disney) örökérvényű remeke, a Chihiro Szellemországban (egyfajta Aliz Csodaországban) miatt is nevezetes a hely, utóbbi valójában itt játszódik (illetve a főépület volt a modellje Szellemország fürdőházának). A rajzfilm mondanivalója szintén a Dogo Onsen történelméből merít elemeket, a fürdőben kiállított Tama no ishi kő annak az istenségnek (Sukunahikona no Mikoto) a lábnyomát őrzi, akit a legenda szerint ez a hőforrás gyógyított ki halálos betegségéből (a rajzfilmben többek közt a környezetszennyezés által megbetegített vízistenségnek segít a megtisztulásban a kis Chihiro). Az épületkomplexum Shikoku szigetén, Matsuyama városban található. A hőforrásról először a 759-es Man’yoshu emlékezik meg. A jelenlegi épület 1894-ben készült el, három szintes, rendszerint tömve van az ország minden pontjáról ide érkező pihenni vágyókkal, akik fürdőzés után yukatát öltve róják a város utcáit a fürdő környékén. Az épületben külön fürdőhelyiségeket tartanak fenn a japán császári család tagjainak, ez a keleti blokkban található Yushinden, melyet a Momoyama-korszak hagyományos japán építészeti stílusában emeltek 1899-ben. A Gyokuza no Ma teremben kizárólag a császár fürödhet.

A Földi Pokolként emlegetett Beppu mintegy 3500 gejzírrel és meleg vizű forrással szintén kuriózum. A vizek a föld mélyéből származó különböző ásványoknak köszönhetően különböző színekben fortyognak, a leglátványosabb a vörös vizű (vastartalmú) Vértó (az angol Blood Pond Hell elnevezést a Pokol Vérző Tavának lehetne talán pontosabban fordítani). Akik bensőséges élményre vágynak, azok próbálják ki a hegyoldalban megbúvó, Meiji- korból származó Takegawara Onsent (szintén Beppuban), itt fürdés után a forró homokfürdő is igénybe vehető, állítólag szintén nagyon egészséges.

Egy másik népszerű turisztikai látványosság a Japán Alpokban a panorámás Maguse Onsen, ide is rengetegen látogatnak el, vagy a hegyek közti szurdokban fekvő Shirahone, melynek vize kén-hidrogénekben gazdag –egyrészt igen látványos, mert olyan, mintha tejes vízben fürdene az ember, másrészt rendkívül egészséges: állítólag aki néhány napot eltölt itt, az 3 évig garantálan nem lesz beteg.

Közvetlenül a tengerpartok mellett is sok hőforrás tör fel a mélyből, mely szintén különleges élmény –mintha az ember forró tengerben üldögélne, miközben hallgatja a hullámok monoton dallamát.

Ezeken a helyeken általában a japán masszázst is ki lehet próbálni, ezt régebben vakok végezték, s mintegy 1300 éves múltra tekint vissza. A shiatsu egy érdekes gyógymasszázs, melynek része az Ampuku, a 7 körzónás hasmasszázs (a has az életenergia központja a japánok szerint). Kézzel, lábbal és könyökkel dolgoznak.

A fürdők látogatása Koreában is az emberek hétköznapjainak részét képezi, ám az itteni szokások merőben eltérőek. A koreai jimjilbang egyfajta modern családi szórakozóhely, sok éjjel-nappal nyitva van. Találhatunk itt tévészobát, számítógép termet, edzőtermet is, a földön pihenő és piknikező embereket. Sőt! Aki nem akar sokat költeni szállodára, annak itt a helye, bérelhet magának egy matracot és egy kis hálólyukat minimális összegért.

A leghíresebb talán a szöuli Dragon Hill Spa, mely egy hétemeletes létesítmény, itt még golfpályát és mozit is találni. A koreai jimjilbangra jellemző még a különleges anyagok, mint például a jáde kristály használata, melyet izületi gyulladás és stresszoldás céljából szoktak bevetni. Méregtelenítéshez agyagos pakolást használnak, a bőr tisztításához és puhításához pedig tejjel kevert vízzel sikálják át az ember testét, serkentve egyúttal a vérkeringést is.

A Távol-Kelet után jöjjön egy apró kitekintés a Vadnyugatra! Olvasmányaim során találtam néhány beszámolót öreg amerikai indiánoktól, akiket a törzseikben dívó fürdési szokásokról faggattak. Az egyikük úgy jellemezte a bevándorló európaiakat, hogy a szaguk mindig megelőzte őket. Míg a legtöbb indián törzsben a tisztálkodás a mindennapok része volt, addig ez a bevándorlókra bizony nem volt jellemző.

  Az indiánok:

1.      készítettek állati zsíradékból szappant hamulúggal

2.      egyes törzseknél szokás volt gyógynövényes fürdőket venni

3.      rendszeresen fürödtek kinn a természetben, forrásokban, tavakban

4.      cédrusfa kérgét áztatták vízbe, ezzel mosták és színezték a hajukat

5.      használtak szaponintartalmú növényeket (squassum- gyümölcsféle, ill. mosódiófélék)

6.      használtak homokot vagy agyagot a test-és hajmosáshoz

7.      szokás volt fahamuval fogat mosni

A fent említetteken túl azonban a leghíresebbek az indián izzasztókamrák, melyeket részben rituális, részben pedig egyszerű tisztálkodási céllal alkalmaztak. Ezeket a gőzkamrákat a közép-amerikai nagy indián kultúrák is bizonyítottan használták például Mexikó területén, ahol egyes régiókban az ún. Temazcal manapság is élő hagyomány.

Az izzasztókamrák a magyar ember számára sem ismeretlenek, hiszen régi sámánjaink is rendszeresen gyógyítottak íly módon. De honnan is eredhet maga az eljárás? A legelső beszámoló i.e. 425-ből Hérodotosztól származik, aki látogatást tett a szkíta lovas törzseknél: „Három faágat egymás felé hajlítottak, gyapjú anyagokkal beborították, szorosan átkötözték és vörösen izzó köveket tettek a kunyhó közepén lévő edénybe." Azt is lejegyezte, hogy a szkíták a forró kövekre gyakran gyümölcsöket szórtak, és a felszabaduló gőzt lélegezték be. Az izzasztókamrákat a kelta törzsek is ismerték, Írországban egészen a 18., sőt a 19. századik használták.

A tatárjárás utáni időkből származó Kassai Kódexben (XIII. sz.), ahol a magyar mágusperek anyagait rögzítették, szintén leírnak egy esetet, ahol Lőrinc fia Tuba ellen indítottak eljárást Káinokpusztán, mert az egyik betege meghalt a gőzkamrában. A perből azonban az is kiderül, hogy a halálesetet nem ő, hanem a beteg hozzátartozói okozták, akik a sámán tiltása ellenére folytatták a kezelést a betegnél. A magyaroknál jellemző volt a gyógynövények használata (zsálya, harmatkásafű, boróka, cédrus, kakukkfű...).

Azt hiszem, hogy elég világosan körvonalazódott az eddig leírtak alapján a nagy divatnak örvendő finn szaunák eredete- az érdekesség kedvéért még egy picit visszatérnék az indiánokra! A 17. században finn bevándorlók települtek a Delaware törzs területeire, akik  látva a finnek szaunáit, úgy nevezték el a jövevényeket, hogy “a fajtánkbéli fehérek”. Amikor kitört a háború a franciák és az indiánok között, a véres rombolást egyedül a finn porták úszták meg sértetlenül...

Forróvizek és jeges élvezet! Nézzük meg ezt a rövidke videót- a helyszín: Oroszország, Bajkál-tó.

A finn szauna legközelebbi rokona az orosz fürdőház, a banja (vagy banya) Szibériából ered. Már a korai 10. századtól központi szerepet töltött be a társadalmi életben, de a szláv mitológiában is megjelenik, ahol a fürdő szellemét Bannik néven ismerik. A szellem a fapadok alatt bújik meg, s megbünteti az illetlenül viselkedőket (forróvizet vagy forró köveket dob a rendetlenekre). Legelső írásos említései közül az 1113-as Első Krónikában András Apostol mesél a szlávoknál tett látogatásáról. Így emlékezik:

“Hihetelennek tűnhet, de láttam a szlávok földjét, s mialatt közöttük jártam megfigyeltem az ő fából készült fürdőházaikat. Rendkívül forróra fűtik fel ezeket, majd levetik ruháikat, s miután bekenték magukat faggyúval, zsenge nádpálcát vesznek, s megkorbácsolják vele testüket. Oly hevesen ütik magukat, hogy épp csak túlélik. Ezután leöntik magukat jéghideg vízzel, ettől aztán újjáélednek. Úgy tartják, hogy az ember semmiképpen sem teheti ki magát ilyenfajta önsanyargatásnak nap mint nap. A fürdés náluk nem egyszerű tisztálkodás, hanem valóságos gyötrelem.”

A fürdő 3 része a belépő és pihenő helyiség, mosakodó rész és maga az izzasztókamra. A banjában a hőmérséklet általában alacsonyabb, mint a finn szaunában, és sokszor úgy különböztetik meg a kettőt, hogy a banját nedves gőzűnek, a finn szaunát száraz gőzűnek mondják, ám történetileg mind a kettőre a magas páratartalom volt a jellemző (az orosz változat az autentikusabb formát tartotta meg). A test nyírfaágakkal (veniki) történő csapkodásának lényege valójában a vérkeringés serkentése, bár régebben nyilván volt vallásos tartalma is a “vasárnapi bűnhődésnek”... A tüzet is nyírfával táplálják, a kályhán lévő üstben pedig nyírfa főzet készül, melyet a bőr-és testápoláshoz használnak fel. Átforrósodott testtel ugranak bele a fürdő melletti hideg tavacskába (a jégen léket vágnak), vagy ha ilyen nincs a közelben, akkor a mosakodó helyiségben készítik el a jeges fürdőt. A rituálét többször is megismétlik. (Ezt az “északi jeges szokást” a finnek is űzik, mint tudjuk...:))

Szibériába keveseknek adatik meg eljutni, de Moszkvában is kivehetjük a részünket ebből az élvezetből: a legpatinásabb fürdő a Sanduny Banja, melyet 1806-ban építettek. Ma már modern szolgáltatásokkal is kibővítették a hagyományos orosz fürdőt, uszoda, fitness terem, szépségszalon és étterem tartozik a komplexumhoz. Ha Finnországban szeretnénk kipróbálni a dolgot, akkor viszont a Rajaportin Szaunába érdemes befizetnünk magunkat, ez az ország legrégebbi és ma is működő fürdője, 1906-ban épült Tampere városában.

Jó egészséget, Emberek! :)